|
Mit keres ez itt?
Ryle megint kopogtat, én meg kisöpröm a hajamat a
szememből, aztán lesimítgatom, bár eleve reménytelen a
helyzet. A belemet is kidolgoztam ma, szarul nézek ki, úgyhogy
ha nem találok egy fél órát zuhanyozásra, sminkre meg
öltözködésre, mielőtt kinyitom az ajtót, jelen állapotomban kell
megbirkóznia velem.
Kinyitom az ajtót, mire teljesen összezavar az első
reakciójával.
– Te jóságos ég! – mondja, és az ajtófélfának támasztja a fejét.
Úgy zihál, mintha gyúrt volna, és csak most tűnik fel, hogy
semmivel sem tűnik pihentebbnek vagy tisztábbnak, mint
amilyen én vagyok. Legalább kétnapos borosta fedi az arcát –
amihez hasonlót még csak nyomokban sem láttam rajta soha –,
és a haja sem olyan, mint máskor. Kicsit kócos, és mintha a
tekintete sem lenne teljesen tiszta.
– El tudod képzelni, hány ajtón kopogtam be, mire
megtaláltalak?
Megrázom a fejem, mert nem tudom elképzelni. De ha már
így szóba hozta –
honnan a fenéből tudja egyáltalán, hogy hol
lakom?
– Huszonkilencen – válaszol saját magának, aztán feltartja a
kezét, és az ujjain mutatja a két számjegyet. –
Huszon...
kilencen.
A tekintetem a ruhájára téved. Orvosi ruha van rajta, amit
mérhetetlenül utálok.
A rohadt életbe!
Sokkal jobb, mint a
kezeslábas pizsi, és sokkal, de sokkal jobb, mint a Burberry.
– És miért kopogtattál be huszonkilenc ajtón? – kérdezem,
félrebillentve a fejemet.
– Azt nem mondtad, melyik lakásban laksz – feleli nyugodtan.
– Az épületet megmutattad, de szerintem még az emeletről sem
beszéltünk. És szeretném jegyzőkönyvbe venni, hogy majdnem a
harmadik emelettel kezdtem. Egy órája itt lennék, ha hallgatok
az ösztöneimre.
– De miért vagy itt?
Végighúzza a kezét az arcán, aztán a vállam mögé mutat.
– Bejöhetek?
Hátranézek, aztán szélesebbre tárom az ajtót.
– Végül is. Ha megmondod, mit akarsz.
Besétál, én pedig becsukom mögöttünk az ajtót. Körülnéz
abban a hülye, szexi orvosi ruhájában, aztán csípőre tett kézzel
felém fordul. Kicsit csalódottnak tűnik, de nem vagyok benne
biztos, hogy velem elégedetlen vagy saját magával.
– Egy baromi nagy kendőzetlen igazság következik, oké? –
szól.
– Kapaszkodj meg!
Karba fonom a kezemet, figyelem, ahogy mély lélegzetet vesz,
és felkészül a nagy beszédre.
– A következő két hónap lesz a legfontosabb az életemben.
Koncentráltnak kell maradnom. Közeleg a rezidensi időszakom
vége, aztán következnek a vizsgáim. – Fel-alá járkál a
nappalimban, ahogy beszél, hevesen gesztikulál. – De egy hete
nem bírlak kiverni a fejemből. Nem tudom, miért. Sem a
munkahelyemen, sem otthon. Csak az jár a fejemben, hogy
milyen őrült érzés a közeledben lenni. Véget kell vetned ennek,
Lily! – Megtorpan, és felém fordul. – Kérlek, vess véget ennek!
Csak egyszer, több nem is kell hozzá. Esküszöm!
Az ujjaim a karomba mélyednek, ahogy figyelem. Még mindig
zihál egy kicsit, a szeméből továbbra is süt az őrület, de közben
könyörögve néz rám.
– Mikor aludtál utoljára? – kérdezem.
Úgy forgatja a szemét, mintha frusztrálná, hogy nekem még
mindig nem esett le a tantusz.
– Most lett vége egy negyvennyolc órás műszakomnak –
mondja türelmetlenül. – Koncentrálj, Lily!
Bólintok, és visszajátszom a szavait a fejemben. Ha nem
beszéltünk volna már erről... már-már azt gondolnám, hogy...
Veszek egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak.
– Ryle – szólok óvatosan. – Te komolyan azért kopogtattál be
huszonkilenc ajtón, hogy elpanaszold nekem, micsoda pokol lett
miattam az életed, és hogy le kellene feküdnöm veled csak azért,
hogy többé ne kelljen rám gondolnod? Ugye te most szórakozol
velem?
Összeszorítja a száját, aztán úgy öt másodpercnyi gondolkodás
után lassan bólint.
– Hát... ja, de... a te szádból sokkal rosszabbul hangzik.
Megadóan sóhajtok fel.
– Azért van, mert ez röhejes, Ryle.
Az alsó ajkába harap, és úgy néz körül a szobában, mint aki
hirtelen meggondolta magát, és inkább menekülne. Kinyitom az
ajtót, intek, hogy távozzon. Nem megy sehová. A lábamra téved
a tekintete.
– Jól néz ki a bokád – mondja. – Milyennek érzed?
A szememet forgatom.
– Sokkal jobb. Ma először tudtam segíteni Allysának a
boltban.
Bólint, aztán elindul az ajtó felé, mintha most már tényleg
elmenne, de amint odaér hozzám, felém pördül, és két tenyerét
az ajtónak támasztja a fejem két oldalán. Eláll a lélegzetem,
részben a közelségétől, részben a kitartásától.
– Légyszi! – mondja.
A fejemet rázom, bár a testem kezd átállni az ő oldalára, és
könyörögni az agyamnak, hogy adja meg magát.
– Nagyon értem a dolgomat, Lily – mondja mosolyogva. –
Jóformán nem is kell csinálnod semmit.
Próbálok nem nevetni, de az elszántsága legalább olyan
aranyos, mint amennyire dühítő.
– Jó éjt, Ryle!
Lehajtja a fejét, aztán rázni kezdi. Eltolja magát az ajtótól, és
felegyenesedik. Félig elfordul, és tesz egy lépést a folyosó felé, de
aztán hirtelen térdre ereszkedik előttem, és átkarolja a
derekamat.
– Könyörgöm, Lily! – Feszengve kineveti önmagát. –
Könyörgöm, feküdj le velem! – Kölyökkutyaszemében
szánalmas, reménykedő mosollyal néz fel rám. – Annyira nagyon
akarlak, és ha egyszer lefeküdtél velem, soha többé nem fogsz
hallani rólam. Esküszöm neked!
Van valami elviselhetetlenül idegesítő abban, ahogy egy
idegsebész a szó legszorosabb értelmében térden állva szexért
könyörög.
Do'stlaringiz bilan baham: |
