It Ends with Us-Velünk véget ér

A konyhában vagyok, és Ryle olyan erővel húzza a hajamat,
hogy az már fáj.
Ahogy félresimítja a hajamat az arcomból, egy szemvillanás
alatt visszarepülök arra az éjszakára.
Az ajtóban állok, az ujjaival érinti a vállamat, aztán minden
erejével beleharap.
Ahogy a homlokát gyengén az enyémnek támasztja, egy
szemvillanás alatt visszarepülök arra az éjszakára.
Ugyanezen az ágyon fekszem alatta, amikor olyan erővel
fejel belém, hogy hat öltéssel kell összevarrni a sebet.
A testem nem reagál többé az övére. Lassan megint
elhatalmasodik rajtam a harag. Ryle szája nem mozdul tovább az
enyémen, amikor érzi, hogy ledermedek.
Felemeli a fejét, lenéz rám, egy szót sem kell szólnom.
Egymásba fúródó tekintetünk több kendőzetlen igazságot mond
ki, mint a szánk valaha is. Az én szemem azt mondja neki, hogy
nem bírom tovább elviselni az érintését. Az ő szeme azt mondja
nekem, hogy már tudja.
Ryle lassan bólint.
Lecsúszik rólam, elhúzódik, végül háttal nekem ül az ágy
peremén. Amikor aztán megtörtén feláll, még mindig bólogat,
már tudja, hogy ma este nem nyeri el a bocsánatomat. Elindul a
hálószoba ajtaja felé.

---

– Várj! – szólok utána.
Félig hátrafordul, a küszöbről néz vissza rám.
Felszegem az állam, könyörtelen pillantással mérem végig.
– Azt szeretném, ha ez a gyerek nem a tiéd lenne, Ryle. A
szívem legeslegmélyéből azt kívánom, hogy bár ne belőled lenne
egy darab.
Ha azt hittem, hogy már nem dőlhetne össze jobban a világa,
hát tévedtem.
Kilép a szobából, én pedig a párnába préselem az arcom. Azt
hittem, ha éppen úgy bántom őt, ahogy ő bántott engem, akkor
sikerül méltóképpen megtorolnom, amit velem tett.
Hát nem sikerült.
Inkább bosszúszomjasnak és gonosznak érzem magam. 
Éppen
olyan lettem, mint az apám.
 

---

 
Harmincegyedik fejezet
Anyu: Hiányzol. Mikor találkozunk végre?
Az üzenetre meredek. Két nap telt el azóta, hogy Ryle
tudomást szerzett a terhességemről. Igen, most már ideje, hogy
anyámnak is elmondjam. Nem félek elárulni neki, hogy gyereket
várok. Az viszont határozottan megrémít, hogy arról is muszáj
lesz beszélnem neki, ami Ryle és köztem történt.
Én: Nekem is hiányzol. Holnap délután átmegyek. Csinálsz
nekem lasagnét?
Amint bezárom az üzenet ablakát, újabbat kapok.
Allysa: Gyere fel, vacsorázz velünk. Házi pizza lesz!
Pár napja nem jártam már Allysánál. Legutóbb még azelőtt
néztem be hozzá, hogy Ryle hazajött volna. Nem tudom, hol van
a férjem, de gyanítom, hogy náluk lakik. Jelen állás szerint a
legkevésbé sem vágynék rá, hogy egy légtérben legyek vele.
Én: Ki lesz ott?
Allysa: Lily... Nem tennék veled ilyet. Holnap reggel nyolcig

---

dolgozik. Csak hárman leszünk.
Túlságosan is jól ismer. Válaszolok neki, és megígérem, hogy
felmegyek, amint végzek a munkámmal.
– Mit eszik egy akkora baba?
Az asztal körül ülünk. Rylee aludt, amikor megérkeztem, de
felébresztettem, hogy a karomba vehessem kicsit. Allysa nem
bánta; azt mondta, úgysem akarja, hogy akkor parádézzon
ébren, amikor ő lefeküdne.
– Anyatejet – feleli tele szájjal Marshall. – De néha beledugom
az ujjamat a kólámba, aztán a szájába dugom, hogy érezze ízét.
– Marshall! – kiált rá a férjére Allysa. – Remélem, csak
viccelsz.
– Abszolút csak viccelek – közli Marshall, bár abból, ahogy
mondja, az a benyomásom támadt, hogy talán mégsem.
– De mikor lehet bébiételeket adni neki? – kérdezem. Úgy
gondolom, hogy azért ezeket ki kell derítenem még a szülés előtt.
– Úgy négy hónapos korban – feleli ásítva Allysa, aztán
ledobja a villáját, hátradől a székén, és a szemét kezdi
dörzsölgetni.
– Szeretnétek, ha ma éjszakára levinném magamhoz, hogy
végigalhassátok az éjszakát?
– Nem, minden oké – mondja Allysa.
– Az nagyszerű lenne – vágja rá ugyanebben a pillanatban
Marshall.
Elnevetem magam.
– Komolyan. Itt élek, pár emelettel lejjebb. Holnap nem
dolgozom, úgyhogy ha egy szemhunyásnyit sem alszom az éjjel,
simán bepótolhatom.
Most már Allysa is úgy fest, mint aki elgondolkodik a dolgon.
– Bekapcsolva hagyhatom a mobilomat, hátha szükség lesz
rám.
Lenézek Ryleera, és szélesen mosolygok.
– Hallottad ezt? Ma éjjel Lily nénikédnél alhatsz!

---

Allysa annyi mindent beledobál a táskába, hogy kezdem azt
hinni, a világ végére utazom Ryleeval.
– Úgyis szól, ha éhes. Ne a mikróban melegítsd neki a tejet,
csak tedd be...
– Tudom – vágok a szavába. – Vagy ötven üveg tejet
melegítettem neki, amióta megszületett.
Allysa bólint, aztán az ágyhoz lép. Ledobja mellém a táskát.
Marshall éppen a nappaliban eteti Ryleet, úgyhogy Allysa
lefekszik mellém, amíg várunk.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezi, miután felkönyököl.
– Nem. Mit?
– Ma este szexelhetek. Négy hónapja semmi.
Vágok egy grimaszt.
– Ezt nem feltétlenül akartam tudni.
Allysa elneveti magát, és a párnára ejti a fejét, de egy
pillanattal később már fel is ül.
– Azt a kurva! – kiált fel. – Ideje lenne leborotválnom a
lábamat. Azt sem csináltam már négy hónapja, azt hiszem.
Ezúttal én nevetek egy sort, aztán viszont eláll a lélegzetem. A
hasamhoz kapok.
– Édes istenem! Éreztem valamit!
– Tényleg?
Allysa is a pocakomra fekteti a tenyerét, és a következő öt
percben együtt várjuk némán, hogy megismétlődjön. Végül
megtörténik, de olyan gyenge, hogy szinte észrevehetetlen.
Izgatottan nevetek fel megint.
– Semmit sem éreztem – közli csalódottan Allysa. –
Gondolom, kell még pár hét, mire kívülről is tapintani lehet.
Most érezted először, hogy mozog?
– Igen. Már kezdtem aggódni, hogy a világtörténelem
leglustább magzata növekszik bennem.
Továbbra is a hasamon tartom a kezemet. Csendben ülünk
még pár percet, közben az jár a fejemben, mennyire jó lenne, ha
nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Ryle-nak kellene itt lennie.
Neki kellene mellettem ülnie a kezével a pocakomon. Nem
Allysának.

---

Ettől a gondolattól majdnem elszáll az örömöm. Ez nyilván
Allysának is feltűnik, mert a kezemre teszi a kezét, és
megszorítja. Amikor ránézek, látom, hogy már nem mosolyog.
– Lily! – szól. – Régóta mondani szeretnék neked valamit.
Jesszusom! Nem tetszik a hangja.
– És mi az?
Felsóhajt, aztán bánatos mosolyt erőltet az arcára.
– Tudom, hogy szomorú vagy, amiért a bátyám nélkül kell
végigcsinálnod. De mindegy, mennyire veszi ki a részét ebből az
egészből, biztos lehetsz benne, hogy ez lesz életed legnagyobb
élménye. Csodás anyuka leszel, Lily. Ez a baba egy mázlista.
Örülök, hogy kettesben vagyok Allysával, mert a szavaitól,
mint valami hormonzavaros tinédzser, egyszerre kezdek nevetni
és sírni, de úgy, hogy taknyom-nyálam egybefolyik. Csodálatos
érzés, ahogy ezek a szavak visszaadják nekem a boldogságot.
Allysa megint melegen mosolyog rám.
– Most pedig fogd a gyerekemet, és vidd el innen, hadd
henteregjek végre az én mocskosul gazdag férjemmel.
Legördülök az ágyról, és felállok.
– Te aztán tudod, hogyan kell lazára venni a figurát. Azt kell
mondanom, ez az erősséged.
– És te éppen ezt szereted bennem – közli kedélyesen. – Na
de most már tünés innen!
Harminckettedik fejezet
Az 
ELMÚLT
HÓNAPBAN
sok titkot őrizgettem félve, de az

---

szomorított el a legjobban, hogy anyunak nem beszélhettem
semmiről. Nem tudom, hogyan fogadja majd. Annyi biztos, hogy
izgatott lesz, amiért unokája születik, de fogalmam sincs, mit szól
majd ahhoz, hogy szakítottunk Ryle-lal. Imádja a férjemet. És ha
abból indulok ki, hogy ő hogyan viselkedett a hasonló
helyzetekben, valószínűleg minden további nélkül képes lesz
megbocsátani neki azt, amit tett, sőt, arra fog majd biztatni, hogy
fogadjam vissza. És őszintén szólva részben ezért is halogattam
ezt a beszélgetést – a lelkem mélyén félek tőle, hogy akár
sikerrel is járhat.
Általában erős vagyok. Majd’ mindennap annyira haragszom
rá, hogy röhejesnek találom még a gondolatot is, hogy valaha
megbocsáthatok neki. Időnként azonban levegőt sem kapok,
annyira hiányzik. Hiányoznak a vidám pillanatok, amiket vele
éltem át. Hiányoznak a szeretkezéseink. Hiányzik, hogy úgy
istenigazából hiányozzon. Olyan sokat dolgozott, hogy néha,
amikor egy éjjeli órán belépett az ajtón, én átvágtattam a szobán,
és a karjába vetettem magam, mert annyira egyedül voltam
nélküle. Még az is hiányzik, hogy mennyire szerette, amikor ezt
csináltam.
A kevésbé erős napjaimon azt kívánom, bár anyám is
pontosan tudná, mi történik. Néha másra sem vágyom, mint
hogy 
autóba 
vágjam 
magam, 
elmenjek 
hozzá, 
és
összekuporodjam nála a kanapén, ő pedig a fülem mögé igazítsa a
hajamat, és azzal vigasztaljon, hogy minden rendben lesz. Néha
felnőtt nőknek is szükségük van az anyjuk megnyugtató
szavaira, hogy tarthassanak egy kis szünetet, és ne kelljen
mindig erősnek lenniük.
Jó öt percig ülök az autómban a kocsifelhajtóján, mire
összeszedem magam, és képes vagyok bemenni hozzá. Gáz, hogy
ezt kell tennem, mert tudom, hogy igazából az ő szívét is
összetöröm.
Amikor belépek a házába, éppen a konyhában sürgölődik,
tésztalapokat rendez el egy serpenyőben. Nem veszem le
azonnal a kabátomat – nyilvánvaló, hogy miért. Ugyan nem
kismamaruhát viselek, de kabát nélkül szinte lehetetlen elrejteni

---

a pocakomat. Főleg egy anya elől.
– Szia, drágaságom! – üdvözöl.
Belépek a konyhába, és oldalról ölelem meg, miközben éppen
a sajtot teríti el a lasagna tetején. Miután az étel bekerül a
sütőbe, átballagunk az étkezőasztalhoz, és leülünk. Anyu
hátradől a székén, és kortyol egyet a kezében tartott
teáspohárból.
Mosolyog. Így, hogy ennyire boldognak látom, csak még
jobban rühellem ezt az egészet.
– Lily – szól –, mondanom kell neked valamit.
Nem tetszik ez nekem. Azért jöttem át, hogy én mondjak el
valamit neki. Nem vagyok rá felkészülve, hogy én hallgassak, és
ő beszéljen.
– Mi az? – kérdezem bizonytalanul.
Két kézzel markolja meg a teáját.
– Találkozgatok valakivel.
Tátva marad a szám.
– Tényleg? – A fejemet csóválom. – Ez...
Már majdnem kimondom, hogy „jó”, de aztán aggódni kezdek,
hogy megint olyan helyzetbe hozza magát, mint amibe apám
mellett került. Láthatja az aggodalmat a tekintetemben, mert
leteszi a teát, és megszorítja a kezemet.
– Jó ember, Lily. Nagyon jó. Garantálom.
Azonnal mérhetetlenül megkönnyebbülök, mert látom rajta,
hogy igazat beszél. Látom a boldogságot a szemében.
– Azta! – Erre egyáltalán nem számítottam. – Nagyon örülök,
hogy rátaláltál. Mikor találkozhatom vele?
– Akár ma este, ha szeretnéd – feleli anyám. – Áthívhatom,
hogy vacsorázzon velünk.
Megrázom a fejemet.
– Nem! – suttogom. – Ez nem a megfelelő alkalom.
Amint érzékeli, hogy valami fontosat akarok elmondani neki,
még jobban megszorítja a kezemet. A hír jobbik felével kezdem.
Felállok, és leveszem a kabátomat. Először semmi különös
nem tűnik fel neki, azt hiszi, csak melegem van, és kényelembe
akarom helyezni magam. Aztán fogom az egyik kezét, és

---

tenyérrel a hasamra fektetem.
– Nagymama leszel!
Elkerekedik a szeme, és jó pár pillanatig egyszerűen nem jut
szóhoz. Aztán kibuggyannak a könnyei. Felugrik, és szorosan
átölel.
– Lily! – kiáltja. – Édes istenem! – Mosolyogva lép egyet
hátra. – Ez jó gyorsan ment! így is terveztétek? Nem is olyan
régen házasodtatok össze.
Megrázom a fejemet.
– Nem terveztük. Én lepődtem meg a legjobban, hidd el.
Nevet, aztán még egy kicsit ölelgetjük egymást, mielőtt
visszaülünk az asztalhoz. Igyekszem mosolyogni, de ez nem egy
felhőtlenül boldog, várandós anya mosolya. Anyám azonnal
kiszúrja, hogy valami nem stimmel. A szája elé kapja a kezét.
– Drágaságom – suttogja. – Mi a baj?
Eddig a pillanatig küzdöttem, hogy erős maradjak.
Küzdöttem, hogy ne sajnáljam magamat túlságosan, amikor
másokkal vagyok, így azonban, hogy itt ülök az anyámmal,
gyengeségre vágyom. Arra, hogy egy kis időre feladhassam. Azt
szeretném, ha levenné a vállamról a terhet, megölelne, és azt
mondaná, hogy minden rendben lesz. És a következő
negyedórában, amíg a karjai között sírok, pontosan ez történik.
Végre nem kell magamért küzdenem, mert itt van valaki, aki
megteszi helyettem.
Megkímélem a kapcsolatunk részleteitől, de ami fontos, azt
elmondom neki. Azt, hogy Ryle bántott, méghozzá nem is
egyszer, és nem tudom, mit tegyek. Hogy félek egyedül
bevállalni ezt a gyereket. Hogy félek, mert lehet, hogy rossz
döntést hozok. Hogy félek, mert talán gyenge vagyok, és ki
kellett volna hívnom a rendőrséget Ryle-ra. Hogy félek, mert
talán túl érzékeny vagyok, és nem kizárt, hogy túlreagálom ezt
az egészet. Alapvetően mindent elmondok neki, amit magamnak
sem voltam elég bátor teljesen bevallani.
Anyám hoz pár szalvétát a konyhából, aztán visszaül az
asztalhoz. Amikor végre megint száraz a szemünk, az egyik
szalvétát kezdi gyűrögetni, hengert formál belőle, azt tekeri ide-

---

oda.
– És vissza akarod fogadni?
Nem mondom, hogy igen. De azt sem, hogy nem.
Ebben a pillanatban vagyok először teljesen őszinte, amióta
megtörtént a dolog. Most azonban nemcsak anyámmal, de saját
magammal is őszinte vagyok. Talán csak azért, mert a nők közül,
akiket ismerek, egyedül ő ment át ugyanezen. Egyedül ő értheti
meg, mennyire össze vagyok zavarodva.
A fejemet rázom, de közben rántok is egyet a vállamon.
– Alapvetően úgy érzem, hogy soha többé nem fogok tudni
megbízni benne, de közben gyászolom azt, ami köztünk volt.
Annyira jól működtünk együtt, anyu. Életem legszebb pillanatait
töltöttem vele, és néha úgy érzem, hogy ezt azért nem szívesen
adnám fel olyan könnyen.
A szalvétával újabb könnyeket itatok fel a szemem alól.
– Néha... amikor nagyon hiányzik... azt mondom magamnak,
hogy nem is volt olyan rossz. Talán el bírnám viselni a
legrosszabb pillanataiban, hogy az enyém lehessen a legjobb
pillanataiban is.
A kezemre teszi a kezét, és a hüvelykjével simogatja az
ujjaimat.
– Pontosan értem, mire gondolsz, Lily. De nagyon fontos,
hogy ne téveszd szem elől a határt. Szépen kérlek, ne engedd,
hogy ez megtörténjen.
Elképzelni nem tudom, mire gondol. Látja a tekintetemben a
zavarodottságot, 
úgyhogy 
megragadja 
a 
karomat, 
és
alaposabban is kifejti.
– Mindenkinél van egy határ. Amit hajlandóak vagyunk még
eltűrni, mielőtt összeroppanunk. Amikor hozzámentem apádhoz,
pontosan tudtam, hol van az én határom. De lassan... minden
egyes incidenssel... kijjebb tolódott a határ. Aztán még egy kicsit
kijjebb. 
Amikor 
először 
megütött, 
azonnal 
megbánta.
Esküdözött, hogy soha többé nem fog megtörténni. Amikor
másodszor is megütött, még jobban megbánta. A harmadik
alkalommal már nem csak egy ütést kaptam. Megvert. És
minden egyes alkalommal visszafogadtam. Aztán a negyedik

---

alkalommal csak egy pofont kaptam. Emlékszem, utána
megkönnyebbültem. Gondoltam, legalább most nem vert meg,
ez nem is volt olyan vészes. – A szeméhez emeli a szalvétát, úgy
folytatja. – Minden egyes eset tovább feszíti a határt. Minden
egyes alkalommal, amikor úgy döntesz, hogy maradsz,
megnehezíted, hogy legközelebb kilépj. Végül aztán teljesen
szem elől téveszted a határokat, mert már az jár a fejedben,
hogy: „Öt évig kitartottam, még öt év az már semmi.” – A
kezemet fogja, amíg én hangosan zokogok. – Ne legyél olyan,
mint én, Lily! Nyilván úgy gondolod, hogy szeret téged, és biztos
vagyok benne, hogy szeret is. De nem úgy szeret, ahogy kell.
Nem úgy szeret, ahogy megérdemled, hogy szeressenek. Ha
Ryle igazán szeretne téged, nem engedné, hogy visszafogadd.
Magától jutna arra az elhatározásra, hogy elhagy, mert akkor
biztosan tudná, hogy nem bánthat téged soha többé. Minden nő
ilyen szeretetet érdemel, Lily.
A szívem mélyéből azt kívánom, bár ne a saját bőrén
tapasztalta volna meg ezeket. Közelebb húzom magamhoz, és
ezúttal én ölelem át őt.
Valami oknál fogva azt hittem, hogy meg kell majd védenem
magam előtte, ha idejövök. Lehetett volna több eszem. Régen
azt hittem, anyám gyenge volt, most viszont kiderült, hogy az
egyik legerősebb nő, akit ismerek.
– Anyu? – Kibontakozom az ölelésből, hogy a szemébe
nézhessek. – Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint te.
Nevetve söpri félre a hajamat az arcomból. Látom a
tekintetén, hogy ha lehetne, gondolkodás nélkül helyet cserélne
velem. Ebben a pillanatban jobban fáj neki, ami velem történt,
mint bármi, amit neki magának valaha el kellett szenvednie.
– Tudnod kell még valamit – mondja, és megint a kezem
után nyúl. – Aznap, amikor a búcsúztatót mondtad apád
temetésén, tudom, hogy nem fagytál le, Lily. Ott álltál az
emelvényen, és egyetlen jó dolgot sem voltál hajlandó mondani
arról az emberről. Soha életemben nem voltam olyan büszke
rád. Soha senki nem állt ki mellettem rajtad kívül. Erős maradtál
akkor is, amikor én féltem. – Egy könnycsepp gördül le a

---

szeméből. – Az a lány legyél inkább, Lily! Az az okos és merész
lány.
Harmincharmadik fejezet
– MIHEZ KEZDJEK HÁROM GYEREKÜLÉSSEL?
Allysa kanapéján ülök, és a rengeteg holmit bámulom.
Nemrég ért véget a babaváró bulink. Itt volt anyám. Még Ryle
anyja is átrepülte miatta az óceánt, de ő most a vendégszobában
pihen, igyekszik kialudni az időeltolódást. Eljöttek a lányok a
virágboltból meg néhány barátom a régi munkahelyemről. Még
Devin is befutott. Végül egész jó buli kerekedett, pedig hetek óta
rettegtem a gondolatától is.
– Ezért mondtam, hogy dobj össze egy listát a neten. Úgy
semmiből nem kaptál volna egynél többet – mondja Allysa.
Felsóhajtok.
– Anya végül is vissza tudja vinni az övét. Éppen elég cuccot
vett már így is.
Felállok, és nekilátok, hogy összeszedjem az ajándékokat.
Marshall már megígérte, hogy segít levinni a saját lakásomba,
úgyhogy Allysával szemeteszsákokba dobáljuk a holmikat. Én
széthúzom a szájukat, ő pedig beledobál mindent a padlóról. Már
majdnem harminchetes terhes vagyok, úgyhogy nem engedem
át neki a könnyebbik feladatot.
Miután mindent bezsákoltunk, és Marshall már a második
körét teszi meg a lakásomban, kinyitom Allysáékénál a bejárati
ajtót, hogy újabb szemeteszsákot vonszoljak el a lifthez. Arra
egyáltalán nem vagyok felkészülve, hogy szembe találom magam

---

Ryle-lal, aki odabent áll, és rám mered. Döbbenten nézzük
egymást, ami talán nem is csoda, tekintve, hogy nem beszéltünk
a három hónappal ezelőtti veszekedésünk óta.
Persze elkerülhetetlen volt ez a találkozás. Az nem megy,
hogy a férjem húga a legjobb barátnőm, ráadásul egy házban
élünk, mégsem futunk össze soha.
Nyilván tudta, hogy ma van a buli, ha egyszer az anyja is
iderepült miatta, láthatólag mégis meglepődik, amikor észreveszi
a rengeteg holmit a hátam mögött. Az jut eszembe, hogy talán
nem is puszta véletlenségből bukkan fel éppen akkor, amikor én
menni készülök, hanem egyszerűen így volt kényelmes neki.
Lenéz a kezemben tartott zsákra, és kiveszi a kezemből.
– Majd én.
Engedem neki. Egy másikkal együtt leviszi a lakásba, én pedig
összeszedem a cuccaimat. Ryle és Marshall együtt érkeznek
vissza, éppen akkor, amikor indulni készülök.
Ryle fogja az utolsó zsákot, és azzal is kilép az ajtón. Magam is
a nyomába szegődnék, amikor Marshall egy néma pillantással
azt kérdezi, nem bánom-e, hogy kettesben maradok odalent a
férjemmel. Bólintok. Nem kerülhetem örökké Ryle-t, szóval akár
most is elbeszélgethetünk róla, mostantól hogyan lesz tovább.
Csak pár emelet van a két lakás között, de életemben nem
tartott olyan sokáig liftezés, mint most Ryle társaságában.
Párszor rajtakapom, hogy a hasamat bámulja, és elgondolkodom
rajta, vajon milyen érzés lehetett három hónapot kibírnia
anélkül, hogy terhesen látott volna.
Az ajtó nincs kulcsra zárva, úgyhogy egyszerűen belököm,
Ryle pedig követ a lakásba. Az utolsó zsák holmit is beviszi a
gyerekszobába, aztán hallom, hogy tologatja a dolgokat, és
dobozokat nyit ki. A konyhában maradok, és olyasmiket
mosogatok el, amik eleve nem is voltak piszkosak. A torkomban
dobog a szívem a tudattól, hogy Ryle a lakásomban van. Most
egyáltalán nem félek tőle, csak ideges vagyok. Jobban fel
akartam készülni erre a beszélgetésre, mert gyűlölöm a
konfrontációt, de tudom, hogy tárgyalnunk kell a babáról és a
jövőnkről. Csak nem akarok. Legalábbis egyelőre nem.

---

Ryle érkezik a hálószoba felől, és belép a konyhába. Megint a
hasamra téved a tekintete, de gyorsan el is kapja.
– Szeretnéd, ha összeraknám a kiságyat, ha már itt vagyok?
Valószínűleg nemet kellene mondanom, de ő is tett érte, hogy
ez a gyerek itt növekedjen a testemben. Ha fizikai munkát ajánl,
akkor elfogadom, akármilyen dühös is vagyok még rá.
– Igen, az nagy segítség lenne.
A mosóhelyiségre mutat.
– Odabent van még a szerszámos ládám?
Bólintok, ő pedig elindul arrafelé. Kinyitom a hűtőt, és úgy
teszek, mintha keresnék benne valamit, hogy ne kelljen
utánanéznem, ahogy megint végigvonul a konyhán. Amikor
végül megint beveszi magát a gyerekszobába, bezárom a hűtőt,
és az ajtajának támasztom a homlokom. Mélyeket lélegezve
igyekszem feldolgozni mindazt, ami most bennem történik.
Ryle nagyon jól néz ki. Olyan régen nem láttam, hogy el is
felejtettem, milyen jóképű. Késztetést érzek, hogy végigrohanjak
a folyosón, és a karjába vessem magam. Érezni akarom a száját a
számon. Hallani akarom, ahogy elmondja, mennyire szeret. Azt
akarom, hogy feküdjön mellém, és tegye a kezét a hasamra úgy,
ahogy számtalanszor elképzeltem.
Olyan könnyű lenne. Nagyban leegyszerűsítené most az
életemet, ha megbocsátanék neki, és visszafogadnám.
Lehunyom a szememet, és elismétlem magamban anyám
szavait. „Ha Ryle igazán szeretne téged, nem engedné, hogy
visszafogadd.”
Egyedül ez az emlék tart vissza tőle, hogy utánarohanjak a
gyerekszobába.
A következő egy órában a konyhában foglalom le magam, ő
pedig a gyerekszobában marad. Végül kénytelen vagyok
elindulni arrafelé, hogy kihozzam a telefontöltőmet a szobámból.
Amikor visszafelé tartok a folyosón, megállok a gyerekszoba
ajtajánál.
A kiságy már egyben van. Még meg is vackol benne. Fölötte
áll, a korlátot markolja, és az üres ágyat bámulja. Olyan merev

---

és mozdulatlan, hogy akár szobor is lehetne. Belemerül a
gondolataiba, még azt sem veszi észre, hogy az ajtófélfát
támasztom mögötte. Kíváncsi lennék rá, min elmélkedik. Vajon a
baba jár a fejében? A gyerek, akivel nem fog együtt élni, amikor
itt alszik majd ebben a kiságyban? Eddig a pillanatig nem voltam
benne biztos, hogy szeretné-e kivenni a részét a gyerekünk
életéből. Most viszont a tekintete a bizonyíték rá, hogy nagyon is
szeretné. Soha sem láttam még emberi arcon ennyi
szomorúságot, pedig még csak nem is szemből figyelem. Úgy
érzem, hogy a bánatnak, ami most a hatalmába kerítette, semmi
köze hozzám, csakis a gyerekünk miatt keseredett el.
Felnéz, észreveszi, hogy az ajtóban állok. Ellöki magát a
kiságytól, és a felrázza magát a transzból.
– Kész – mondja, és a művére mutat. Nekilát, hogy
visszategye a szerszámokat a ládába. – Szeretnéd, ha
megcsinálnék még valamit, amíg itt vagyok?
A fejemet rázva lépek közelebb a kiságyhoz, hogy
megcsodáljam. Mivel még nem tudom, hogy fiam vagy lányom
lesz, úgy döntöttem, a természetet választom témául. Az
ágynemű barna, rajta zöld növények meg fák rajzaival. Passzol a
függönyhöz meg passzolni fog majd a képhez, amit valamikor
később a falra tervezek festeni. Azt is tervbe vettem, hogy
néhány élő növényt költöztetek a gyerekszobába a boltból.
Ösztönösen elmosolyodom, mert végre látom, hogy kezd
összeállni az egész. Ryle még a körforgót is a helyére tette.
Ahogy odanyúlok, és bekapcsolom, Brahms