Elhatalmasodik rajtam a félelem és a harag. Amikor
becsukom a szememet, anyámat látom, ahogy a régi
nappalinkban zokog a kanapén, miközben apám rámászik.
Gyűlölet söpör végig az egész testemen, és sikítani kezdek.
Ryle a szájával próbálja belém fojtani a hangot.
Beleharapok a nyelvébe.
A homloka az enyémnek csapódik.
Egy pillanattal később megszűnik minden fájdalom, sötétség
borul a szememre, aztán teljesen felemészt.
Érzem a lélegzetét a fülemben, ahogy kivehetetlenül mormog
valamit. A szívem dübörög, még
mindig teljes testemben
remegek, a könnyeim valahogyan továbbra is hullanak. A hangja
eljut a fülembe, de olyan erővel lüktet a fájdalom a fejemben,
hogy képtelen vagyok felfogni a szavait.
Próbálom kinyitni a szememet, de ég. Valami csöpög
a jobb
szemembe – azonnal rájövök, hogy vér.
Az én vérem.
Lassan eljutnak a tudatomig a szavai is.
– Ne haragudj! Ne haragudj! Ne haragudj, én nem...
A kezével még mindig odapréseli a csuklómat a matrachoz, és
továbbra is rajtam fekszik, de már nem akar megerőszakolni.
– Szeretlek, Lily! Annyira sajnálom.
A szavaiból süt a pánik. Csókol, az ajka gyengéden érint az
arcomat, a számat.
Tudja, mit tett. Visszaváltozott Ryle-lá, és tökéletesen
tisztában van vele, mit művelt velem. Velünk. A jövőnkkel.
Az előnyömre fordítom a kétségbeesését. Megrázom a
fejemet.
– Semmi baj, Ryle. Semmi baj. Dühös voltál. Semmi baj.
A szája vadul tapad az enyémre, de a scotch szagától most
már inkább hányingerem támad. Még mindig bocsánatkéréseket
suttog, amikor a szoba megint elsötétedik körülöttem.
Csukva van a szemem. Még mindig az ágyon fekszünk, de
már nincs teljesen rajtam. Az oldalán hever, a karjával szorosan
öleli a derekamat. A fejét a mellemen nyugtatja. Mozdulatlan
maradok, ahogy felmérem, mi a helyzet körülöttem.
Nem mozog, de érzem súlyos, öntudatlan lélegzetvételeit.
Nem tudom, elájult-e, vagy csak alszik. Az utolsó emlékem, hogy
a szája az enyémet keresi, és a saját könnyeim ízét érzem.
Még jó pár percig fekszem mozdulatlanul. A fájdalom a
fejemben minden öntudatomnál töltött pillanatban rosszabb lesz.
Megint lehunyom a szememet, és próbálok gondolkodni.
Hol van a táskám?
Hol vannak a kulcsaim?
Hol van a telefonom?
Öt teljes percbe telik, mire kicsúszom alóla. Félek túl sokat
mozogni egyszerre, úgyhogy addig araszolok, amíg sikerül
legördülnöm a padlóra. Amikor már nem érzem magamon a
kezeit, váratlanul zokogás tör fel belőlem. A szám elé kapom a
kezem,
feltápászkodom,
és
kirohanok
a
hálószobából.
Megtalálom a táskámat és a telefonomat, de fogalmam sincs,
hová tehettem a kulcsaimat. Kétségbeesetten kutatom át a
nappalit meg a konyhát, de jóformán semmit sem látok. Amikor
lefejelt, alaposan felszakadhatott a homlokom, mert annyi vér
folyik a szemembe, hogy minden homályos előttem.
Az ajtó közelében lecsúszom a padlóra, egyre jobban szédülök.
Az ujjaim annyira remegnek, hogy csak harmadszorra sikerül
pontosan beütnöm a jelszót a telefonomba.
Amikor végül előttem van a telefonszámok listája,
elbizonytalanodom. Az első gondolatom, hogy Allysát és
Marshallt hívom, de nem tehetem. Allysa alig pár órával ezelőtt
szülte meg a kislányát. Nem tehetem ezt velük.
Hívhatnám a rendőrséget, de egyelőre végig
sem tudom
gondolni, hogy ez mivel járna. Nem akarok vallomást tenni.
Fogalmam sincs, szeretnék-e egyáltalán vádat emeltetni,
tudván, milyen hatással lenne a karrierjére. Egyelőre nincs
energiám, hogy meghozzam ezt a döntést.
A telefont szorongatva igyekszem jutni valamire.
Anyám!
Már a neve fölött lebeg az ujjam, de amikor belegondolok,
hogy mit művelne ez vele, megint elsírom magam. Nem
rángathatom bele ebbe a szörnyűségbe. Túl
sok mindenen
kellett átmennie. És Ryle úgyis meg akar majd találni, akkor
pedig hozzá megy majd először. Utána meg Allysához és
Marshallhoz. Aztán az összes többi ismerősünkhöz.
Kitörlöm a könnyeket a szememből, aztán bepötyögöm Atlas
számát.
Ebben a pillanatban jobban gyűlölöm magamat, mint valaha
életemben.
Gyűlölöm magamat, mert aznap, amikor Ryle megtalálta
Atlas számát a telefonomban, és én
azt mondtam, neki, hogy
meg is feledkeztem arról a papírfecniről, hazudtam.
Gyűlölöm magamat, mert aznap, amikor Atlas elrejtette ott a
számát, elővettem a papírt, és megnéztem.
Gyűlölöm magamat, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy egy
napon szükségem lehet rá.
Do'stlaringiz bilan baham: 
