Holl Béla Laus librorum

A magyar nyelvű zsoltárének katolikus hagyománya⁶⁶

Középkori művelődéstörténetünk tanúsága szerint a magyarság a kereszténység felvételével a bibliai zsoltárokat is megismerte. A Psalterium Davidis az európai példák nyomán magyar földön is a kezdő latintanulás olvasókönyve volt. Már 1020 táján Szent Gellért püspök székhelyén, Csanádon harminc ifjú ebből tanulta a latin zsoltározás és éneklés elemeit is.⁶⁷ A középkor vége felé pedig a zsoltározás ismerete a laikus értelmiség körében annyira általános lehetett, hogy még a világiak is bele tudtak kapcsolódni az ünnepi zsolozsma végzésébe. Jól ismert krónikás adat szerint 1527-ben a töröktől megszállott Budán a királyi kápolna elmenekült papsága helyett a Zápolya János választott király kíséretében megjelent főurak maguk énekelték a kórusban a Mindenszentek ünnepének vecsernyéjét.⁶⁸

A gyér számban megmaradt középkori nyelvemlékek között négy teljes magyar nyelvű psalterium-kódex található.⁶⁹ Ezek nyelvi állapota a másolásuknál régebbi keletű. A fordítások korábban készültek, és a XIV/XV. század fordulóján már megvoltak. Kettőt közülük dunántúli ferences apácák használtak. Ezek prózai fordítások a magyar nyelven gregorián dallammal végzett zsolozsmázáshoz.⁷⁰ A XVI. század elején tehát a zsoltárok ismerete és magyar nyelven való használata középkori hagyományokból fakadhatott.

A reformáció terjedésével azonban az anyanyelven való zsoltáréneklésben lényeges változás történt. A latinul nem tudó hívek igénye nyomán alakult ki és terjedt el a verses formában szerkesztett zsoltárének vagy zsoltárparafrázis. Ebben a fordító versben fejtette ki, olykor meg­rövidítve és hitbeli igazságokkal megtoldva vagy társadalmi mondanivalóval átszőve magyarázta az ószövetségi bibliai zsoltárok szövegét.⁷¹

E műfaj kezdeményezője Luther volt. Ez az éneklési forma magyar földön a szellemi, lelki megújulást hirdető reformációval a nép körében a protestánsoknál és katolikusoknál egyaránt és igen korán népszerűvé vált. Jellemzőként említjük, hogy Gálszécsi István 1536-ban Krakkóban megjelent énekeskönyvében, az első magyar nyelvű protestáns énekeskönyvben alig hat-nyolc évvel a keletkezésük után már három Luther-ének fordítása megtalálható.⁷² Ezek azonban még nem zsoltárparafrázisok. Jellemző azonban, hogy átvette őket három évtizeddel később Huszár Gál is az 1560-ban Debrecenben megjelent nevezetes gyűjteményébe, A keresztyéni gyülekezetben valo isteni dicheretecbe.⁷³ Ebben már 38 verses zsoltárparafrázis is található, közöttük kettő Luther fordítása alapján készült.⁷⁴ További tizenkettőnek pedig már a szerzőjét is ismerjük. Ők a XVI. század első felének reformátorai voltak, többen eredetileg katolikus papok vagy szerzetesek, akik a wittenbergi egyetemen Luther környezetében is megfordultak. Huszár Gál gyűjteményének ez a gazdagsága viszont a korábbi tradíciót is sejteti: énekei túlnyomórészt már korábban kéziratos gyűjteményekben közkézen foroghattak, és a hagyományos énekeken kívül még a saját szerzéseit és kortársai énekeit is közreadta. A további fejlődés szempontjából lényeges, hogy a zsoltárparafrázisok A psalmusokból való isteni dicséretek címmel már itt mint műfaj jelennek meg. Ez a továbbiakban az énekeskönyvek jellegzetes és leggazdagabb csoportja.

A műfaj eredetének, hazai keletkezésének vizsgálatánál az is fontos, hogy a 36 hiteles lutheri énekből az 5 zsoltárparafrázis közül csupán kettőnek (Ps. 12. és 130.) van magyar nyelvű változata. Ebből viszont az következik, hogy a reformáció első magyarországi terjesztői ismertek már Luther nyomán keletkezett más német zsoltáréneket, és megpróbálkoztak maguk is ilyenek szerzésével. A legkorábbi ismert énekszerzők adataiból és az énekek számának a XVI. század második felében, az 1560-1582 között megjelent nyomtatott forrásokban való ugrásszerű gyarapodásából pedig főként a korai kéziratos hagyományra következtethetünk. A gyors ütemben gyarapodó zsoltárénekek már kinyomtatásuk előtt kéziratban terjedtek a lelkészek, az iskolamesterek, a kántorok, az írni-olvasni alig vagy egyáltalán nem tudó egyszerű nép, gyülekezetek körében. A zsoltárénekek - minden jel szerint hitvallásbeli különbség nélkül - igen hamar közkedveltté váltak, és megmaradtak a katolikusoknál is a XVIII. század végéig.

A katolikusok közötti terjedésnek első nyomai éppen Huszár Gál debreceni énekeskönyvének megjelenési idejéből valók. Oláh Miklós esztergomi érsek 1560-ban tartott egyházmegyei zsinatának „XVI. De missae sacrificio” című cikkelye szabályozta a nép nyelvén felhangzó templomi énekek gyakorlatát. Előírta, hogy csak jóváhagyott, vagy csak száz esztendőnél régebbi énekeket szabad énekeltetni: „Ne vulgares illae aut latinae etiam cantilenae, praeter eas, quas ante centum annos maiores nostros certo probasse constet, aut praeter eas, quae posthac a nobis fuerint approbate, in templis maxime, admittantur.”⁷⁵ Ezt a rendelkezést általában Telegdi Miklós 1577-ben Bécsben és Nagyszombatban megjelent első két posztillás könyvének karácsonyi, újévi és húsvéti énekeire szokás alkalmazni.⁷⁶ A zenetörténet Telegdi énekeit száz évnél korábbiaknak, feltehetően középkor végieknek tekinti. A latin szövegbe foglalt tiltás azonban nyilván vonatkozik a bizonytalan eredetű, tanbeli tévedést is tartalmazó, az egyházi tekintély által jóvá nem hagyott darabokra. Az ilyenek meglétét feltételezi. Ennek a gyakorlatnak tehát korábban, egy-két évtizeddel előbb kellett kezdődnie. A töröktől meg­szállott ország nagy részében a katolikus hívek lelkipásztor nélkül maradtak. A reformáció első térhódítása idején pedig még a tanultabbak sem, az egyszerű nép pedig a legkevésbé tudott különbséget tenni a tanításbeli változásokban, azokat aligha értette. Az istentisztelet szokásos kellékei, a képek, az oltárok, a misemondó ruhák, a szertartások sem tűntek el egyszerre. A kéziratos emlékek tanúsága szerint a reformált gyülekezetek graduális ének­gyakorlata több emberöltő múltán is megőrizte a középkori magyarul énekelt himnuszok, antifonák, zsoltárok hagyományát. A reformáció megjelenésekor tovább élt a latin zsolozsma elemeit átvevő, leegyszerűsítő graduálok használata. Ugyanakkor a katolikusok is könnyen és szívesen átvehették a protestánsok magyar nyelvű énekeit. A zsoltáréneklés szokása az idézett dekrétum utalása szerint azonban már aligha lehetett a prózában fordított bibliai zsoltároknak gregorián dallammal való éneklése. Itt már a verses zsoltárparafrázisokra is történhetett utalás. Használatukat a katolikus egyház az egyszerű nép kedvéért és a vallási egység megmentése érdekében hivatalosan is megengedte. Ennek nyoma más hivatalos megnyilatkozásokban is felfedezhető.

Az egyháziak és világiak ugyanis egyaránt szerették volna a nép tömegeit és a reformációval szimpatizáló papságot a római egyházban megtartani. Ennek lehetőségét remélték az 1545-ben megindult tridenti zsinat kodifikált reformjaitól is. A protestánsokkal való megegyezés reményének lehetőségét tükrözi az a próbálkozás is, amellyel I. Ferdinánd magyar király 1560 táján kérte a pápát, hogy a további szakadás megállítása érdekében adjon felmentést a nős papoknak a cölibátus kötelezettsége alól, a híveknek pedig engedje meg a két szín alatti áldozást. Az előterjesztett kérések között az anyanyelven történő templomi éneklésre is történt utalás. Ennek eredményeként Oláh érsek 1564-ben tartott következő zsinatának határozatai közé bekerült egy királyi dekrétum, amely római döntést közvetített. A pápa a cölibátusra vonatkozó kérést ugyan elutasította, de megengedte a két szín alatti áldozást és a mise alatt az anyanyelven való éneklést. A királyi dekrétum szövegében utalás történt a zsoltáréneklésre is: „Hasonlóképpen, minthogy a tanulatlan emberek értelmét a földi dolgok könnyen lekötik, hogy lelküket az Isten iránti hálaadásra és dicsőítésre felkeltsük, megengedhető, hogy az áldozás után a püspök által gondosan megvizsgált és jóváhagyott himnuszt vagy zsoltárt, a megfelelő responsoriummal a nép nyelvén énekeljenek”.⁷⁷

A templomi éneklésre vonatkozó megjegyzés a reformátusok 1560. évi debreceni zsinatának „Egervölgyi hitvallás” névvel ismert határozatai között is található. Ez az irat 1562-ben Ferdinánd királynak és fiának, Miksa főhercegnek címezve Debrecenben nyomtatásban is megjelent.⁷⁸ Benne az egri protestánsok Verancsics Antal püspökkel szemben az ország vallási egységét visszaállítani törekvő uralkodó elé terjesztették katolikusnak mondott hitvallásukat, és többek között hangsúlyozták az anyanyelvű templomi éneklést, tiltották a latin énekek gyakorlatát. Az itt említett „pápista énekek” is elsősorban a középkori latin szövegű, gregorián dallammal énekelt darabokra vonatkoztak.⁷⁹ Ezek meglétét, ismeretét és gyakorlatát a Huszár Gál-féle 1560. évi énekeskönyv forrás- és dallamutalásai is tanúsítják.⁸⁰

A katolikus forrásokban megfigyelhetők egyik-másik zsoltárparafrázisnál a sokszori másolás következményeként kialakult szövegromlások, variánsok. Ezek gyakran egyetlen korábbi nyomtatott protestáns változatra sem vezethetők vissza. Ilyen szempontból a legérdekesebb a XVII. század legrégibb és legjelentősebb katolikus kántorkönyve, Petri András csíkszentkirályi iskolamester 1630-1631 között összeírt énekeskönyve. Ez 211 régi - nem ritkán középkori eredetű - magyar éneket tartalmaz. Az egyes énekek szöveghagyományában a XVI. századi protestáns templomi éneklés hagyománya is kimutatható. A régebbről örökölt szövegek között ebben a gyűjteményben 14 protestáns eredetű zsoltárének van.⁸¹ Ezeket minden bizonnyal már korábban is használták a katolikus templomokban.

Petri András kéziratos énekeskönyvéből hat zsoltárparafrázis átkerült Kájoni János nevezetes nyomtatott gyűjteményébe, a Cantionale catholicumba (Csík, 1676). Ez a kiadvány a XVII. század legterjedelmesebb - mindmáig ható - nyomtatott katolikus énekgyűjteménye volt. A hagyományozás szempontjából fontos mozzanat, hogy Petri András ugyanabban a csíki kolostorban tanult, nevelkedett, ahol egy emberöltővel később Kájoni János is működött. Minden jel szerint Petri kéziratos kántorkönyvét Kájoni ismerte. A Cantionale catholicum 545 nyomtatott magyar énekszövege között külön fejezetben Szent David soltarai címmel 60 zsoltárparafrázis, közöttük 52 protestáns eredetű található. Ezek - más egyéb protestáns énekkel együtt - megtalálhatók az 1654-ben Lorenz Brewer lőcsei nyomdájában, majd ugyanebben az évben Szenci Kertész Ábrahám váradi műhelyében is megjelent Keresztyeni isteni dicséretek, mellyeket az magyar nemzetben reformáltatott ecclesiákban szoktanak mondattatni című evangélikus énekeskönyvben.⁸² Jellemző, hogy Kájoni énekeskönyvében megvan Luther híres Eine feste Burg ist unser Gott kezdetű zsoltárparafrázisának (Ps. 45/46) fordítása. Ez a protestáns templomi éneklésnek mindmáig talán legszebb és legnépszerűbb darabja, amely a debreceni énekeskönyvekben 1560-tól, Huszár Gál kiadásától 1806-ig valamennyi edicióban megtalálható. Szövege változtatás nélkül megvan Kájoninál és nyomában néhány katolikus énekeskönyvben is. Általános elterjedésére jellemző, hogy a ma ismert és az evangélikus-református gyülekezetekben énekelt dallamának első kottás változata újabban került elő Huszár Gál 1560. évi kiadásából, sokáig azonban csak katolikus gyűjteményből, Illyés István esztergomi kanonok magyar Psalteriumából volt ismert.⁸³

Illyés István Soltári énekek és halottas énekek című gyűjteménye 1693-ban Nagyszombatban jelent meg, és 77 jórészt protestáns eredetű verses parafrázist tartalmaz.⁸⁴ Ez a kiadvány a XVII. század folyamán a katolikus templomokban énekelt és a nép által jól ismert zsoltárénekeknek összefoglaló gyűjteménye. A szerző hosszabb időn át volt plébános, és a nép között szerzett tapasztalatai nyomán, a nép számára szerkesztette meg 169 éneket, közöttük 36 kottával is ellátott darabot tartalmazó énekeskönyvét. Előszavában hivatkozott az 1629. és 1638. évi esztergomi egyházi zsinatok határozataira, amelyekben Pázmány Péter tiltotta a magyar nyelvű énekek engedély nélküli használatát és a hitbeli tévedéseket tartalmazó szövegek felülvizsgálatát írta elő.⁸⁵ Illyés István nyilván ezért is hangsúlyozta, hogy a verseket a Biblia szövegének betűjéhez igazította. A címlapon és az előszóban megjegyezte: „a szent Biblia bötüjéhez inkab mint az-elött, alkalmaztatván”. Ugyancsak elhagyta a versszerzőknek „idegen és eretnek értelmü toldásait”. Arra azonban vigyázott, hogy az eredeti kezdősorok és a régi megszokott dallamok megmaradjanak, hogy a nép az énekeket felismerhesse: „Nótájokat ... megtartottam, sőt a kezdeteket-is, hogy a’kik azokhoz szoktak, mindgyárt kezdetektől tudhassák”. A kántorokat pedig figyelmeztette, hogy a „közösség nagyobb vigasztalására” mindig a napi evangéliumi szakaszhoz, az ünnep minden fajta más templomi alkalomhoz illő, megfelelő zsoltárt válasszák. Ezért a könyve végére az „alkalmatos”, a napi evangéliumhoz vagy ünnephez illő zsoltárokról külön mutató táblázatot szerkesztett.

Illyés Istvánnak ez a zsoltárkönyve az utolsó kiadvány ebben a műfajban. A zsoltárparafrázisok használata a katolikus templomi éneklésben a XVIII. század folyamán lassan kihalt. A közösségben való éneklésnél az a forma került előtérbe, amelyet már Illyés is célzott tematikus mutatójával. Már az 1674-ben Kassán megjelent és lényegesen átalakított Cantus catholici ismeretlen szerkesztője is ezt az új formát akarta kialakítani: énekeit nemcsak az egyházi év és a szentek ünnepei rendjében, de a mise részeihez alkalmazva szerkesztette meg. Zsoltárokat pedig már nem közölt. Ez az irányzat figyelhető meg a következő, XVIII. század elejétől a kéziratos énekeskönyvekben is. A század első két évtizedében néhány kántorkönyvbe még bemásolták Illyés psalteriumának néhány darabját.⁸⁶ A zsoltárénekek helyett azonban a katolikus énekeskönyvekben a tridenti zsinat óta kialakított új formák, műfajok kerültek előtérbe. Kialakult a miseliturgia részeihez alkalmazott énekek, a vasárnapi evangéliumok vagy a szentek ünnepeire énekelhető darabok használata. A nyomtatott énekeskönyvekben a XVIII. század végétől már csak ilyenekkel találkozunk. Szentmihályi Mihály Egyházi énekes könyve (Eger, 1797-1798) második részében még található ugyan 43 zsoltárparafrázis. A szerkesztő ezek címében gondosan közölte, milyen alkalommal lehet leginkább énekelni. Az ezzel egy időben megjelent másik nagy gyűjteményben, Bozóki Mihály Katólikus kar-béli kótás énekeskönyvében (Vác, 1797), amely a XIX. század első felében is népszerű volt, már csak a hét bűnbánati zsoltárt találjuk, a Pázmány imádságoskönyvéből örökölt katolikus és a hagyományos protestáns változatot párhuzamosan közölve. Bozókinak még ismerjük egy igen gazdag kéziratos énekeskönyvét is, amelyben a nyomtatott kiadásának folytatásához gyűjtött anyagot. Verses zsoltárparafrázisnak azonban ebben már nyoma sincs.⁸⁷

Két évszázad zsoltárénekléséből a katolikus templomi hagyományban egy-két idézett versszak, kisebb részlet élt tovább. Megmaradt azonban a dallamok jelentős része a hivatalos egyházi énekeskönyvekben és gyakran a nép között élő vallásos szokásokban (siratók, betlehemes játékok). A zsoltárparafrázisok személyes ihletésű lírai hangját, költői fordulatait örökölte az élő magyar beszéd, a modern vallásos és világi költészet.⁸⁸

A tanulmány megjelent:

Gesta Typographorum. Tanulmányok Borsa Gedeon hetvenedik születésnapjára. Szerk. P. Vásárhelyi Judit. Bp., 1993. 19-27.