Holl Béla Laus librorum

Különösen nevezetes a magyarországi könyvek történetében Pesti Gáspár deáknak a Brassóban (RMK II. 24.) 1541-ben megjelent Erasmus-féle adagium-gyűjteményéhez írt előszava, melyben felsorolja a Honter-nyomdában addig megjelent iskolás könyveket.²³³ Batizi András a Kerestyeni Tudomanrul valo rövid könyveczkejének (Krakkó, 1550) előszavában Gálszécsi Istvánt és Dévai Bíró Mátyást, mint a műfajban elődeit emlegeti.²³⁴ Az 1586-ban Debrecenben megjelent Félegyházi Tamás által fordított újtestamentum előszavában Gönczi György felsorolja a magyarországi hitújításban munkálkodott nevezetes prédikátorokat, iskolamestereket, közöttük nem egy könyvírót is.²³⁵ Az imént említett és 1598-ban Bártfán másodszor is megjelent adagium-gyűjtemény előszavában viszont Decsi Csimor János, Siklósi Miklós és mások - ma már példányból nem ismert - gyűjteményeiről olvasunk.²³⁶ Nevezetes Újfalvi Imrének közlése a Debrecenben 1602-ben megjelent énekeskönyvének bevezetőjében. Elmondja, hogy kéziratban összeállította a Catalogus scriptorum Ungaricorumot. Ez az elve­szett jegyzék a XVI. századi és talán még korábbi magyarországi könyveket tartalmazhatta. Erről, a számunkra már ismeretlen kéziratról valami halvány fogalmat adnak előszavának azok a részei, melyekben áttekinti korábbi énekeskönyveinket - összesen tizenegyet. Adatai közül nem egy ma már elveszett, példányból nem ismert magyarországi nyomtatványra vonatkozó egyetlen forrásunk.²³⁷

Az elődök könyveinek, írásainak tudatos számbavételét találjuk Szenci Molnár Albert előszavaiban. Majdnem minden munkájában említi azokat, akik abban a műfajban előtte írtak. Szótárának nürnbergi kiadásában (1604) elmondja, hogy a magyar értelmezésekkel ellátott Calepinust először Németországban látta. Az iskolai tankönyvek közül Murmellius és Szikszai Fabricius Balázs szótárát, Heyden Sebald nyelvgyakorló könyvecskéjét és a Dicta Sapientum-ot emlegeti. Zsoltárfordításának 1607. évi kiadása elején a korábbi fordításokról azt írja, hogy azokkal „rakva az Debreczeni Annya sz. Egyház énekes könyve, az Bornemisza Péteré, Huszar Gálé es Böythe Istváné”. Az új magyar grammatika Epistola Dedicatoria-jában (Hanoviae, 1610) a kevés magyarul írott könyv között mint legrégibbet Székely István magyar krónikáját említi. Scultetus Ábrahám postillás könyvének fordításához pedig megjegyzi: „Magyar Postillat négyet láttam: Kulczar Györgyét, Beythe Istvánét, Bornemisza Péterét és Telegdi Miklósét.”²³⁸ Molnár Albert mellett említhetjük Somosi Petkó Jánost, aki 1656-ban Patakon megjelent írásának, az Igaz és Toekelletes boldogságra Vezérlő Utnak (RMK I. 913.) elején a fordítókat, Károlyi Gáspárt, Medgyesi Pált, Komáromi Csipkés Györgyöt emlegeti.²³⁹


Catalogus operum

XVII. századi íróink között divatba jött - jelentős részben bizonyára Erasmus autobibliográfiái nyomán - saját munkásságuk, írói tevékenységük összefoglalása. Szathmár-Némethi Mihály például a Dominica Catechetica (Kolozsvár, 1677), és a Dominicalis Praedikaciok Toldalékai (Kolozsvár, 1686) című beszédgyűjteményeiben a magyarországi hitújítás történetébe foglalva bemutatja saját irodalmi tevékenységét, nyomtatott és kiadásra készen álló kéziratos munkáit.²⁴⁰ Debreczeni Kalocsa János az Isten ajándékával való kereskedés (Debrecen, 1693) című könyvének előszavában felsorolta még azokat a munkákat is, melyekhez ő írta az ajánlóverset, vagy dedikációt.²⁴¹ Nádasi Jánosnál a Seraphinus Divini Amorisban (Prága, 1666) már nem az ajánlásban, hanem a könyv végén, külön fejezetben találjuk addigi írásainak jegyzékét, műveinek katalógusát azzal az indoklással, hogy többen levélben kérték, hogy munkáinak címét ismerni akarják. Nádasi 36 könyve között magyarok és latinok, itthon és külföldön megjelentek sorakoznak. Valamennyinél a cím mellett a kiadás helyét, némelyiknél a megjelenési évét is megtaláljuk.²⁴²

Az öntudatos írói beszámolás szándéka mellett ezekben a felsorolásokban erős szerepet játszhatott a mű terjesztésének, a figyelemfelhívásnak szándéka is. Erre vall Komáromi Csipkés György négyleveles Catalogus operuma, mely 1677-ben Kolozsvárott már önálló nyomtat­vány­ként jelent meg. Ebben írásait három csoportra osztja: Opera philologica, Opera theologica latine edita, Opera theologica hungarice edita. A nyomtatottak után külön jegyzékbe foglalja a még ki nem adott kéziratait.²⁴³ Ettől a Catalogus Operumtól már csak egy lépés választja el a kiadói catalogus librorumot. Ezeknek példáit a külföldön, elsősorban a lipcsei, frankfurti vagy londoni könyvpiacokon is megfordult nyomdászaink, deákjaink bőségesen láthatták. A XVI. század végétől szokásos kereskedői árjegyzékek alig több mint egy évszázad folyamán vaskos kereskedői katalógusokká, mi több, a könyvkereskedők munkájához nélkülözhetetlen bibliográfiákká nőttek. Így például Lipcsében J. B. Mencke, neves könyvkereskedő meg­jelen­tette cégalapító apjának, az egyik első európai tudós-folyóirat, az Acta Eruditorum megindító­jának, Otto Menckének a kézi-, helyesebben üzleti segédkönyvtáráról készült címjegyzéket (Bibliotheca Menckeniana, Leipzig 1715 és 1724). Ebben a katalógusban tizennégy szakcsoportra osztva másfél ezernél több tudománytörténeti szakmunkát (Historias Litterariae Scriptores) is találunk. J. B. Mencke jelentette meg azt az írói lexikont is (Compendioeses Gelehrten-Lexicon, Leipzig 1715), melynek magyar adatait a különféle XVII. századi forrásművek mellett elsőként - még pedig kritikai válogatással! - Czvittinger Specimenjéből vette.

A kiadói, kereskedői katalógusok során magyar vonatkozásban megemlítjük a nagyszombati nyomdának 1710-ben megjelent Catalogus librorumát, a legrégibb magyarországi nyomtatott könyvárjegyzéket, mely betűrendben, nagyság és ár pontos megjelölésével a nagyszombati nyomda raktárában található latin, magyar, német és szlovák nyelvű nyomtatványokat tartalmazza. Ezek elsősorban a nagyszombati nyomda termékei, de akadnak közöttük máshonnan kötésre, viszonteladásra átvett könyvek. A Catalogus könyvtörténeti értékű adatokat is tartalmaz, elsősorban azonban a könyvek gazdasági-kereskedelmi vonatkozásaira utal és a terjesztők, a vidéki kompaktorok, könyvárusok számára készült.²⁴⁴

Kritikai történetírás és tudománytörténet

A XVI. század elejétől, a hitújítás vallási tanainak hirdetői, de a régiek védelmezői is egyaránt arra törekedtek, hogy igazuk eredetét a múltból, a historia-ból bizonyítsák. Igyekezetük nyomán Európa-szerte a történetírásnak, a történeti források kiadásának az adatokra, a tények összefüggéseire, a szövegek és dokumentumok hitelességére figyelő, pragmatikus irányzata alakult ki. Ennek a forráskritikai iskolának eredményeként az antikvitás és az európai kultúra keresztény kezdeteinek auktorai nagyméretű kiadványsorozatokban láttak napvilágot. Elegendő itt csupán a legjellemzőbbeket említenünk. Antwerpenben Joannes Bollandus megindította, iskolája pedig folytatta az Acta Sanctorum (később Annalecta Bolandiana) sorozatát. A francia Maurinus-iskola megalapítója, J. Mabillon az ókori egyházi írók műveit jelentette meg. Olaszországban ezt folytatva a XVIII. században Lodovico Antonio Muratori és iskolája az itáliai múltnak klasszikus forrásait, auktorait és régészeti dokumentumait publikálta. Mindezek a vállalkozások lényegében a humanizmus eredményeit, örökségét alakí­tották, gyarapították a XVII. század történeti kutatásainak, a történetírásnak és benne a tudo­mány­történetnek elmélyült módszerévé. A historia litteraria szempontjából ez a fejlődésnek már a harmadik periódusa, melyben feladata éppen az erősen felszaporodott forrásainak rendszerező, történetkritikai számontartása lett. A tudománytörténeti irodalomnak legfőbb vonásait a történeti érzék, a történeti tudat erősödésében, a tudományok differenciálódásában, szakosodásában, ugyanakkor a művelődés területeit szélesen átfogó polihisztor tudós-eszmény iránti lelkesedésben és nem utolsó sorban a humanista filológia eredményeként kialakuló tudós pontosságban, alaposságban szemlélhetjük.²⁴⁵

A könyvekkel foglalkozó tudományok műfajai, formái is e jellemző vonásoknak megfelelően alakultak ebben a periódusban, mely virágkorát a XVII. században érte el, de messze a XVIII. végéig is áthatott. A történeti érzék, tudat erősödése, a múltszemlélet éppen az áttekintendő és óriásira nőtt anyag miatt a könyvek rendszerezőjét kisebb körre, területre (nemzet, város, testület vagy közösség) kényszerítette. Itt a folytatásra az első indítást kétségtelenül a középkori írói életrajz-gyűjtemények közül a szerzetesi biobibliográfiák adták. A XVI. század végén P. Ribadeneira, majd utána Ph. Alegambe és N. Sotvellus összegyűjtötték a jezsuita írók munkáinak - Czvittinger által is tizennyolc írónál idézett - hatalmas lexikonát. A XVII. században L. Waddingus a ferencesekét, majd a XVIII. században J. Quetif és J. Echard a domonkosokét, J. F. Ossinger az ágostonosokét, M. Ziegelbauer a kamalduliakét és a bencésekét, egy névtelen pedig a karmelitákét gyűjtötte össze.²⁴⁶ - A nemzeti bibliográfia, írói életrajz-gyűjtemény megírására Trithemiusnál látott példát már igen korán, a XVI. század második felében az angolok (J. Bale, A. Maunsell), franciák (F. Grudé de la Croix du Mainé), a németek (C. Lees) és az olaszok (A. F. Doni) folytatják. A XVII. és különösen a XVIII. században Európának úgyszólván valamennyi országában megtaláljuk a törekvést a saját, nemzeti írói lexikon összeállítására. Így például a balti-skandináv irodalomra vonatkozólag a német D. G. Mollerus, a lengyelekére J. Pastorius, majd később S. Staravolscius tesz kísérletet. Czvittinger többször idézi J. H. Cunradus Silesia Togata-ját. Franciaországban még a maurinusok indítják meg a Histoire littéraire de la France harminckét kötetes sorozatát. A cseheknél H. Balbi, az olaszoknál G. Tiraboschi, Spanyolországban pedig N. Antonio adott ki először összefoglaló nemzeti biobibliográfiát.²⁴⁷

Emellett egy-egy városnak, intézménynek, iskolának vagy egyetemnek is összeállították a tudós-jegyzékét. Így a reformáció bibliográfiáját (Historia litteraria reformationis) is össze­gyűjtő R. Hardt a stockholmi bibliográfiát, vagy a magyar Szörényi Sándor a gráci egyetemét adta ki. Magyar vonatkozásban egyébként a nagyszombati egyetem és a kassai főiskola libellus graduálisai között találunk a magyar és a helyi res litteraria-val, ebben a művelődés intézményeivel is foglalkozó összeállításokat.²⁴⁸

A földrajzi jellegű rendszerező elkülönítés mellett, sokszor azzal egybeolvasztva, egyre inkább kialakul ebben a korszakban a tárgyi, a tudományszakok szerinti osztályozás is. Így alakulnak ki a szakbibliográfiák. Már a XVI. század második feléből ismerünk orvosi, jogi, filozófiai és teológiai szaklexikonokat. R. Bellarminus még a középkori hagyományt látszik követni, de A. Possevino, J. Mabillon, M. Adamus, az angol C. Crovaeus és a rendkívül sokoldalú M. Lipenius Bibliotheca Realis-ának különféle szaktudományok (medica, philosophica, theologica) kiadványait számontartó kötetei és pótkötetei már a válogató és ajánló szakbibliográfiák különféle fajtáit adják. A felsorolt neveket itt is szaporíthatnánk. Legtöbbjüket a már induló magyar historia litteraria-irodalom is, elsősorban Czvittinger ismerte, adataikat használta.²⁴⁹

A differenciálódás, a szakosodás mellett a fejlődésnek ezen a fokán a tudományosság még erősen ragaszkodott az egyetemes áttekintéshez és ezért tudós-eszményének a polihisztor-műveltséget tekintette. D. G. Morhofius a Polyhistor Literarius, Philosophicus et Practicus (Lubecae, 1747) című munkájában ennek a műveltségi eszménynek megszerzéséhez szükséges eszközöket, módszereket, tudásanyagot rendszerezte. A polihisztor átfogó ismereteinek, műveltségének elsajátításához az utazások, a könyvtárak látogatása, a búvárkodás, az iskolák, az intézmények, az egyetemek történetének tanulmányozása és mindenek előtt, minél több könyvnek, tudós újságoknak rendszeres tanulmányozása vezet.²⁵⁰ A humanista hagyományokra visszavezethető tanulmányi utazásokból itt csupán az eredményeiket könyv alakban is közreadó Mabillon burgundiai, német- és olaszországi utazásaira emlékeztetünk. Magyar vonatkozásban elsőként ismét csak Czvittingert kell említenünk, aki a Specimenben a polihisztor-ideálok két kézikönyvét, J. H. Hottingerét és a szepesi származású David Frölichét használta. Ő is sokat utazott, könyvtárakat kutatott végig magyar írók munkái után és könyveiket törekedett kézbe is venni. Címleírásai között jól fel lehet ismerni azokat, ahol a műveket maga is látta, és kezébe vette.²⁵¹

Az európai historia litterariának ebben a harmadik, történetkritikai fázisában megfigyelhetjük a biobibliografikus, a lexikon-műfaj és a merőben a könyv adatainak leírására, regisztrálására törekvő bibliográfiának tudatos szétválását. Ennek eredményeként a módszerek, különösen a könyvek bibliográfiai leírásában tökéletesednek, megbízhatóbbakká, pontosabbakká válnak a leírt adatok és lehetőség szerint a könyveknek valamennyi fontos adatát (szerző, cím, kiadási hely, nyomdász neve, évszám, terjedelem, nagyság) közlik. A pontosságra törekvésnek köszönhető az is, hogy éppen ebben a korszakban jelennek meg az első anonim és álnév lexikonok (V. Placcius, Ch. A. Hermann, M. J. Mylius).²⁵² És végül felfigyelhetünk arra is, hogy a XVIII. század második felében a hazafiúi érzületű magyar tudósokat a régi magyar könyvek kutatására már egy ausztriai bibliográfiai-könyvtörténeti társaság (Societas Literaria Incognitorum in Terris Austriacis és Michael Denisnek, a császári udvari könyvtárosnak és Széchényi Ferencz tudós tanácsadójának híres bécsi nyomdatörténeti munkája is vetélkedésre, utánzásra serkenthetett.²⁵³

A XVII. század végén a magyarországi res litteraria első nagyobb arányú összefoglalásához az indítást azonban elsősorban a német egyetemeket látogató, az európai történetkritikai törekvésekkel ott kapcsolatba kerülő hazai diákok tehették meg az első lépéseket. Közülük háromnak: Czvittingernek, Bél Mátyásnak és Rotarides Mihálynak nevét kell megemlítenünk.

CZVITTINGER Dávid (1675 k.-1743)

Selmecbányán született, német anyanyelvű volt, magát „Hungarus”-nak vallotta.²⁵⁴ Könyvének megjelenési évét, 1711-et Szabó Károly nyomán szaktudományunk a régi magyarországi könyvtörténet korszakzáró határaként emlegeti. Címe: Specimen Hungariae Literatae, virorum eruditione clarorum natione hungarorum, dalmatorum, croatarum, slavorum, atque transylvanorum, vitas, scripta, elogia et censuras exhibens. Accedit Bibliotheca Scriptorum, qui extant de rebus hungaricis.²⁵⁵ Czvittinger tizenkét esztendőt (1701-1713) töltött Altdorf­ban, Szenci Molnár Albert éveinek egykori színhelyén. Ezalatt megismerte a németeknek a magyar literaturát és tudományt lekicsinylő ítéletét. A Specimen születését a szakirodalomban sokat idézett német irodalomtörténet író, Jakob Friedrich Reimann kritikájának köszönhette. Állítása szerint a magyaroknál nincsen tudomány, nincsenek tudósok, nincsenek nyomtatott könyvek.²⁵⁶

A Specimen adataiban szorosan csatlakozik a korábbi német forrásokhoz. Czvittinger elsősorban az Altdorfban található lexikonokat, Trithemiust, Gesnert használta. Az utóbbinak 1574. évi zürichi, Simler Josias által bővített kiadásából több mint félszáz magyarországi író adatát, életrajzát vette át. Használta továbbá az újabbakat, Ribandeneira, Philippus Alegambe és Southwell által folytatott jezsuita írói lexikonát, Chr. Sandius Bibliotheca Antitrinitariorum-át és több magyarországi történetíró munkáját. Katalógusát Szent Istvánnal kezdte, majd 282 írót, tudóst, történeti nagyságot sorol fel betűrendben, valamennyiről a rendelkezésére álló forrás szerint a néven, művein kívül egy-egy elogiumot, sőt bizonyos értékelést, kritikát („iudicium”-ot) is igyekezett adni. Mindez a Specimen első, nagyobb részét adja.

A második, függelékszerű részben a magyar történelem íróit sorolja fel: azokat, akik „ex professo”, de azokat is, akik mellesleg írtak magyar históriát, magyar vonatkozású műveket. Végül a szomszédos népek történetíróit gyűjti egybe. Könyvének legvégén két levélen a magyar helyesírás és a magyar kiejtés szabályait foglalta össze a németországi olvasók számára.

Czvittinger tisztában volt munkája hiányosságaival: „Mihi quoque libere profitendum est - olvassuk előszavában - plures Eruditos Hungaros me ignorare, quam cognitos haber”. Ezért hangsúlyozza a folytatás és az anyaggyűjtés fontosságát. Olvasóit ezért a régi könyvek, adatok gyűjtésére szólítja.

A Specimen szerzője nyelvi, vallási szempontokat nem tartott szemmel. Csupán egyetlen cél vezette: a magyar írók, tudósok minél nagyobb számú sorával átütő választ adni a lekicsinylő német kritikára. Ezért aztán a tudományban soha nem forgó nagyságok, államférfiak is bekerültek a magyarországi Respublica Litteraria képviselői közé. A tudományok európai egyetemességében csupán egyetlen, egységet bontó különböztetést tett. Elkülönítette azt a területet, melyet „mea Patria”-nak, Hungaria-nak nevezett. Itt azután minden tanult embernek, eruditusnak, doctusnak kedvet akart adni a tudományok művelésére. „Non tantum singularem in natale solum testari volui amorem - olvassuk ugyancsak az előszóban -, sed insimul Conterraneis aeque meis ac aliis quibusvis Viris doctissimis stimulos quasi subdere ...”. Érdemes megfigyelni, hogyan különbözteti meg íróit nemzetiségük szerint. A 282 név közül csupán negyvenhárom mellett olvashatjuk a „dalmata”, „illyricus”, „croata”, „Slavus”, „slavonicus”, „latinus” jelzőt, de őket is a „conterranei”, az egy földön, egy hazában lakók közé számítja. Ezért sorolja őket a magyarországiak közé. A „hungarus”-okról pedig kimondja: „Neque vero de Hungaris eruditione claris verba faciendo, illos solum intellectos velim, qui ex proprie et stricte sic dicta Hungaria natales suos arcessunt, sed sub latiore significatione libuit complecti reliquios pariter Hungariae regno, innexos ac adscriptos populos, Dalmatas nempe, Croatas, Slavos, atque Transylvanos cujuscunque religionis ....” A „hungarus” fogalmának ez a körülírása nemcsak Czvittinger munkájában a felsorolt írók „magyar” voltát magyarázza, de irányadó lehet a régi könyvek „magyarországi” voltának értelmezésénél is. A XVIII. század második feléig, a nemzeti nyelvek önállósulásáig, és a mai értelemben vett magyar nyelvű irodalomnak a respublica litteraria-ból való kiválásáig a „hungarus” nemzetre, nyelvre való tekintet nélkül „Hungaria”, „Pannonia” lakóit jelentette, akiknek a res litteraria közös kincsük volt.

BÉL ÉS ROTARIDES

A XVIII. század elején a németországi kezdeményezések között, Czvittinger munkája nyomán a magyar literatura összefoglalására két mószeresen rendszerező tervezet is született. Mindkettő a feladatnak nagy voltát hangsúlyozta. Az elsőt alig két esztendővel a Specimen megjelenése után Bél Mátyás (1684-1749) adta ki Berlinben. Címe: Historia linguae Hungaricae libros duos, Genesim, et Exodum, edere parat, utque eruditi patriae viri, et qui id ad se pertinere existimabunt, symbola sua conferre velint, obnixe rogat (1713). Tervezetében támogatást kért a magyar tudósoktól a „magyar nyelv történetének” megírásához, melyet a kortárs nagy német mesterek, G. D. Morhof és Jak. Fried. Reimann módszereivel a német tudományosság színvonalán szándékozott megszerkeszteni. A legfontosabbhoz, a Czvittinger­nél is hiányként jelentkező széleskörű anyaggyűjtéshez keresett munkatársakat. Tervezett munkájának első részében (jelképesen Genesisnek nevezi) nyelvi, írástörténeti, grammatikai, stilisztikai problémákkal szándékozott foglalkozni. A második részben (Exodus) viszont a magyar nyelv történetében a nyelvtanok, szótárak irodalmát, a magyar nyelvű könyveket kívánta összegyűjteni. Bél Mátyás felhívásának visszhangjáról semmit sem tudunk. A tervezett munka nagyságát jól ismerte, hiszen a többi nagyszabású történelmi és földrajzi művéhez, a Notitia-hoz és az Apparatushoz is előzetesen országos gyűjtőmozgalmat kellett indítania. Amíg azonban azokban Bél, az Európa-szerte tisztelt „polyhistor comsummatissimus et celeberrimus” felhívásának eredményét is megérhette, a „Historia linguae Hungaricae” dolgában a tervezetnél nem jutott tovább. Kezdeményező lendülete azonban hatott az utódok, Rotarides, Wallaszky és mások munkájára.²⁵⁷

Ugyancsak kidolgozatlanul maradt Rotarides Mihály (1715-1747) még nagyobb arányú és módszerében is a végsőkig kidolgozott próbálkozása. Tervezetét könyv alakban adta ki. Címe: Historia Hungaricae literariae antiqui, medii atque recentioris aevi lineamenta, quorum prolegomena generalem in universam historiam Hungariae literariam introductionem continentia prodeunt.²⁵⁸ A szerző nevét nem írta ki, csupán monogrammal élt: „Studio ac sumtu H. M. Hungari”. Névjegyét Wallaszky „Hazafia Mihály”-nak értelmezte. Rotarides Czvittinger anyagának kiegészítését és széleskörű anyaggyűjtést is kezdett. Kutatási területe egy ideig a Felvidék volt, azután hamarosan ő is a németországi könyvtárak felé fordította figyelmét.

Rotarides mesterei között meg kell említenünk a brassói származású jénai egyetemi tanárt, Martin Schmeizelt, a kétszáz-ezer kötetet számláló jénai könyvtár igazgatóját. Ez a történeti érdeklődésű, statisztikus professzor a német forráskritika művelőjeként nagyszámú itthoni tanítványát, felvidéki és erdélyi szászokat, hasonló munkára indított. Két kéziratával, az Erdélyt tárgyaló írói katalógusával (Collegium privatissimum de rebus ad Transylvaniam pertinentibus) és a Bibliotheca Scriptorum Hungaricorumával részletesen foglalkozik Rotarides is, aki a maga munkájához éppen Schmeizel tanítványai között talált segítőkre.²⁵⁹

Rotarides anyagát hosszú éveken át nagy nélkülözések közepette gyűjtötte. Igyekezetének néhány dokumentuma mindmáig fennmaradt és kitartó szorgalmáról tanúskodik. Kéziratai között az egyik kis füzetben alfabetikus sorban, majd időrendben Czvittinger Specimenjének anyagát rendezte. Ugyanebben a füzetben, a második részben az előzővel azonos módon a saját kiegészítéseit rendezte össze egészen 1736-ig. 212 új írói névvel a Specimen anyagát mintegy megduplázta. A pozsonyi evangélikus líceum könyvtárában őrzik Rotaridesnek egy másik anyaggyűjtő kéziratát Supplementum Czvittingerianum Auctorum et Scriptorum Hungariae praecipuorum Catalogus alphabeticus címmel.²⁶⁰

Rotarides terveinek a betegség és a korai halál vetett véget. Bod Péter megjegyzi könyvéről: „Úgy látszik ezen rajzolásról, hogy a Tudósoknak egész kívánságokat bé töltötte vólna, ha szándékját véghze vihette vólna ...”.²⁶¹ Emléke Bod Péter nyomán fel-feltűnik a hazai historia litteraria későbbi lapjain. Emlegeti Horányi, idézi Wallaszky. Ez utóbbi, úgy látszik, levelezését is ismerhette és részben anyagához is hozzájutott. A Prolegomena azonban a maga egészében még sokáig megvalósítatlan terv maradt. Ennek legfőbb oka, hogy a magyarországi könyvek nagy szemléjét nem idegenben, hanem elsősorban itthon, a régi könyvek és könyvtárak közelében kellett elvégezni. Erre azonban Rotaridesnek és Bél Mátyásnak sem ereje nem volt, sem figyelme nem terjedhetett ki.²⁶²

Czvittinger merész kezdeményezését azok vitték fokozatosan előbbre, akik az apró, elszórt adatok gyűjtésére vállalkoztak. Hatásának lemérésére, értékelésére érdemes volna áttekinteni a magyarországi könyvtárakban található Specimen-példányok kéziratos bejegyzéseit és a korabeli kéziratos írói katalógusokat, könyvjegyzékeket. A szakirodalom csupán néhányat tart ezek közül számon. Tudunk például Dobner Sebestyén Ferdinánd soproni polgármester kéziratos gyűjteményéről, mely valószínűleg Rotaridesnek is kezébe jutott. Az erdélyi szász Serpilius Sámuel Vilmos (RMNy 667.) jegyzeteit Fabó Bertalan közölte; ebben is Czvittinger-pótlások találhatók. Soterius György Specimen-kiegészítést célzó gyűjtése, a Scriptores Hungarici et Transylvanici kéziratos adatait Seivert használta fel forrásértékű írói lexikonában.²⁶³