Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Glatz Ferenc

Trianon évfordulóján

Imreh István munkásságát jóval korábban ismertem, mint őt magát. Idősebb baráti kollégám ajánlotta írásait figyelmembe, még a hatvanas évek második felében, amikor látta, hogy kezdő kutatóként mennyire vonz engem a „köznapi történelem”.

A hazai történeti irodalom azokban az években a szellemtörténet-írás újrafelfedezésének lázában égett: a marxista – többnyire vulgármarxista – történetfelfogás kritikájaként hangsúlyozták az eszmetörténet fontosságát, amely a marxizmus determinációs elméletével szemben a szellemi tényezők függetlenségére nagyobb figyelmet fordít. Progresszív divat lett, mindenekelőtt a hazai hagyományoknak megfelelően, az uralkodó eszmék történelmének kutatása. Amely uralkodó eszmék a mindenkori politikai közírók, írók, filozófusok, történészek munkáiban fogalmazódtak meg. És így feltárásuk is a nyomtatott, könnyen hozzáférhető könyvtári anyagra alapozódhatott. Magam is e nyomvonalakon indultam. De hamarosan mind jobban letértem a félszáz évvel azelőtt már bejárt és most ismét forgalmassá vált szellemtörténeti utakról. Mind többet kérdeztem rá a szokásrendek, a köznapiság, a megtartó életkeretek történelmére. Szenvedéllyel fordulva a mikrotörténelem, a helytörténelem tematikái felé. Amely tematikák művelése egyébként forráskritikai-módszertani csemegét kínált: a levéltári anyag minuciózus feltárását és értelmezését. Hajnal István műveit és a modern szociológia termékeit kezdtem olvasni. Az idősebb kolléga ekkor utasított Imreh István műveihez.

Mindent elolvastam Tőle, ami csak könyvtárainkban fellelhető volt. (Jakó Zsigmondot is ekkor olvastam nyakra-főre.) Újkori, XIX–XX. századi témákról írtam, de középkorkutatók és ókorkutatók írásain, kutatási módszerein nevelkedtem. Többek között Imreh István munkáin. Ezért tanítványának is érzem magam. (Mily csodálatos is az írás mint gondolatkifejező és  megvalósító folyamat: gondolja-e a szerző, miközben szántja tollával a papíroldalakat, hogy mondatai, forráselemzése, jegyzettechnikája valahol egy másik világban – vagy a következő generációban – élő kolléga agyában indít el megfontolásokat szakmagyakorlási elvekről? Akár egy életre szólóan is.) Nem tételek másolása vagy általánosítások átvétele tesz tanítvánnyá, ahogy szellemtörténészeink gondolják. Jobban a szakmai módszerek eltanulása, azután a „tanár” szakmagyakorláshoz fűződő viszonyának megértése és elfogadása, azután annak a viszonynak elfogadása, amely a kutató és a kutatás tárgya között kialakul. Imreh István minden kisebb-nagyobb írásából sütött: mai esendő, bölcs ember beszél akár sok száz évvel korábbi, ugyancsak esendő emberekről. Napi életkereteikről, amelyek megtartották emberségüket: termelési, család- és rendteremtő, kultúramegtartó szokásaikat... A történetkutatás, a történetírás alapelve: ember fogalmazza meg értékelését emberről.

Azután megismertem személyesen is Imreh Pistát. A történelmi megpróbáltatásokat emelt fővel, szókimondóan s betegségét is bölcs nyugalommal viselő, mosolygó életszemléletű embert. És jött a meglepetés: ez az apró dolgok történelmében, a filológiai elemzésekben oly mélyen elmerülő férfi – kiváló elméleti iskolázottsággal felfegyverzett és kiváló képességekkel megáldott gondolkodó, akivel újra és újra élvezettel folytattunk eszmecseréket nemzetről, államról, világfejlődést meghatározó erőkről. A középkori székely falu krónikása egyben történetfilozófus is. (Ahogy erdélyi történész barátaink, Benkő Samu, Csetri Elek, Demény Lajos, Egyed Ákos, Jakó Zsigmond hasonló képességekkel megáldott kollégák. Erdélyi iskolája ez a történeti gondolkodásnak? Nem tudom eldönteni...)

Erdélyi történészekkel járt itt, Pesten Imreh Pista, amikor Trianon évfordulójára készültünk, 1995-ben. Beszélgettünk, beszélgettünk, azután másnap meg kellett írnom az előadást. Az előadáson ott a beszélgetés nyoma. Itt most közreadom, tiszteletem, barátságom jeleként, jókívánságként...

Nemzeti szállásterület és területi-igazgatási egység sohasem esett egybe a közép-európai térségben – hajtogatjuk évtizedek óta tanulmányokban, előadásokban. Nemzet és állam­határok ezen több évszázados szétválása egyik fő oka a modern kori konfliktusoknak az itt élő népek között, amelyek annyiszor vezettek háborúkhoz, nemzeti acsarkodásokhoz. A térség középosztályai, a politikai elitek az elmúlt százötven esztendőben nem voltak képesek ezt az ellentmondást feloldó megoldást megtalálni – mondogatjuk.

Hajtogatjuk, remélve, hogy a következtetéseket ebből a történelmi, megváltoztathatatlan tényből vonják le a jelen s jövőnk munkásai, a politikusok. S a napjainkat „berendező” szorgos értelmiségiek, iparosok, földművesek. Igyekszünk a magunk következtetéseit is eléjük tárni. Nem makacsul, inkább az elgondolkodtatás szándékával.

Nagyhatalmak – kis nemzetek

Mondjuk: a megoldás megtalálásában a térség középosztályait visszatartotta a nagyhatalmi érdek, amely a XIX. század közepétől közvetlen múltunkig meghatározó szerepet játszott tör­ténelmünkben. A magyarokéban, a nem magyarokéban egyaránt. Pontosan látjuk már azok­nak a hatalmi szempon­toknak eredőit, amelyek 1867-ben az Osztrák–Magyar Monarchia lét­rehozásához vezettek, és amelyek segítették a magyarságot, hogy visszaállítsa három évszázad után állama területi egységét. A közösség szívesebben hisz – mind a magyar, mind a nem magyar – valamiféle „történelmi” vagy isteni igazság érvényesülésében. Hiába hajto­gatjuk mindegyre: 1867-ben a történeti Magyarország államterületét már egészen más etnikai takaró borította, mint 1526–1541-ben, a mohácsi csatavesztés, Buda elfoglalása, a középkori Magyarország felbomlásának idején. A magyarság a török kiűzése után – éppen az ország középső tájain, a magyarság pusztulása miatt – hamarosan kisebbségben élt az államterületen. 1867-ben is.

Ismételjük: nem valamiféle történelmen kívüli, elrendeltetésszerű „igazság” érvényesült akkor, amikor a magyarság visszaszerezte a Mohács után szétesett magyar államterület egé­szét. A protestáns Poroszország és a katolikus Habsburgok között a német államok egysége­sítéséért folyó küzdelemben a Habsburgok mind többször, 1866-ban véglegesen alul­marad­tak, s tényleg nem maradt más választásuk, mint kiegyezést hozni létre örökös tarto­mányaik és a Magyar Királyság között. A kiegyezés kölcsönös engedményekre épül. 1718, a török végleges kiűzése óta harcoltak a magyar rendek a magyar koronához tartozott területek újraegyesítéséért. Azért, hogy az 1541 után önállósult Erdélyt, a délen visszaszerzett és túlnyomóan immáron szerb, horvát, román, kis részben német, magyar lakosú határőr­vidé­keket ne Bécsből kormányozzák, hanem rendeljék ismét a magyar országgyűlés hatalma alá. Amikor a király a magyar rendek szolgálataira szorult az uralkodóház védelmében a XVIII–XIX. században, az ország vezető rendjei azonnal a területi „egyesítést”, majd ehhez az anyanyelvhasználatot követelték. Pontosabban: az immáron az államban kisebbségben maradt magyarság nyelvének használatát az ország egész területén. Fokozatosan engedte vissza az udvar a déli tartományok igazgatását a XVIII. században a magyar országgyűlés hatáskörébe. Ismert volt a korban is: a magyar nemesség mentette és védte a dinasztiát, s Mária Terézia ezt honorálta, többek között a terület-visszacsatolásokkal. (Az ott lakó többségi szerb lakosság állandó tiltakozása ellenére, akik őrizni szerették volna a maguk szerény auto-nómiáját, katonáskodó szabadságát és nem akartak magyar földesúri, vármegyei hatalom alá kerülni.) Az újraegyesítést – mint ismeretes – az 1848. áprilisi törvények zárták. Ami ellen a nem magyar népek az első adandó alkalommal felkeltek, 1848 nyarán és őszén. Ők is hittek az értelmiségük hirdette „történelmi igazságosságban”, s nem látták: nemzeti mozgalmaikat a bécsi udvar a magyar alkotmányosság ellen használja fel. Azután, amikor Bécs arra kény­szerült 1867-ben, hogy kedvezzen a magyaroknak, „ejtette” e kis szláv–román–német népeket.