It Ends with Us-Velünk véget ér

Tizenöt
másodperc.
Csak ennyi kell, hogy valakit teljesen más színben
lássunk, mint korábban.
Tizenöt másodperc, amit sosem kapunk vissza.
Magához húz, a fejem búbját kezdi puszilgatni.
– Ne haragudj rám! Csak... Megégettem a kezem. Pánikba
estem. Te nevetni kezdték és... Jaj, ne haragudj, annyira gyorsan
történt. Nem akartalak ellökni. Bocsáss meg nekem, Lily!
Már nem Ryle hangját hallom. Csak apám szavai szólnak a
fülemben.
„Ne haragudj, Jenny. Véletlen volt. Annyira sajnálom. ”
– Ne haragudj, Lily. Véletlen volt. Annyira sajnálom.
Nem érdekel semmi, csak hogy eltűnjön onnan. A kezem és a
lábam minden erejét bevetem, hogy valami úton-módon eltoljam
onnan a picsába.
Hanyatt dől, a kezére támaszkodik. A szemében őszinte
megbánás látszik, utána azonban valami más is.
Aggodalom? Pánik?
Lassan felemeli a jobb kezét. Csurom vér. Vér folyik a
tenyerén, vér folyik a csuklóján. A padlóra pillantok – az üvegtál
szilánkjaira. 
A keze!
Rálöktem a törött üvegre.
Megfordul, feltápászkodik, és a vízsugár alá teszi a kezét, hogy
leöblítse a vért. Amikor én is felállok, éppen egy szilánkot húz ki
a tenyeréből, és a pultra dobja.
Csordultig teltem dühvel, de a keze miatt érzett aggodalom
valahogy mégis utat talál a felszínre. Fogok egy törülközőt, és
odaadom neki. Rengeteg a vér.

---

A jobb keze sérült meg!
Hétfőn műtétje lesz.
Szívesen segítenék elállítani a vérzést, de túlságosan remegek.
– Ryle, a kezed!
Elhúzza a tenyerét, és a sértetlen kezével felemeli az államat.
– Leszarom, Lily. Nem érdekel a kezem. Te jól vagy?
Kétségbeesetten igyekszik felmérni, mennyire csúnya a vágás
az arcomon.
A vállam remegni kezd, és hatalmas, fájdalomtól duzzadó
könnycseppek gördülnek végig az arcomon.
– Nem. – Még nem tértem magamhoz a sokkból, és tudom,
hogy ezzel az egyetlen szóval együtt azt is hallja, ahogyan
összetörik a szívem. – Te jóságos ég! Ellöktél, Ryle! Ez...
Most jut csak el igazán a tudatomig, hogy mi történt, és ez
jobban fáj, mint a seb maga.
Ryle átkarolja a nyakamat, és kétségbeesetten ölel magához.
– Bocsáss meg nekem, Lily! Édes istenem, bocsáss meg
nekem! – A hajamba temeti az arcát, minden benne dúló
érzelmet belead, ahogy magához szorít. – Kérlek, ne gyűlölj!
Könyörgöm!
A hangja lassan megint Ryle hangja lesz, érzem a
gyomromban, érzem a lábujjaimban. Az egész karrierje a kezén
áll vagy bukik, szóval biztos jelent valamit, hogy most egyáltalán
nem amiatt aggódik. 
Igaz?
Annyira össze vagyok zavarodva.
Annyi minden történik egyszerre. A füst, a bor, az
üvegszilánkok, a mindenfelé szétfröccsent étel, a vér, a düh, a
bocsánatkérések. 
Ez már túl sok!
– Bocsáss meg nekem! – ismétli.
Ahogy elhúzódom tőle, észreveszem, hogy vörös a szeme.
Soha nem láttam még ilyen szomorúnak.
– Bepánikoltam. Nem akartalak ellökni, csak bepánikoltam.
Csak a hétfői műtét járt az eszemben meg a kezem, és... Annyira
sajnálom.
A számra tapasztja a száját, belélegzi az illatomat.
Nem olyan, mint az apám. Nem lehet olyan. Egyáltalán nem
is hasonlít arra az önző tuskóra.

---

Mind a ketten zaklatottak vagyunk, zavarodottan, bánatosan
csókoljuk egymást. Soha nem éreztem semmi hasonlót, mint
ebben a csúf, gyötrelemmel teli pillanatban. Valahogy mégis azt
veszem észre, hogy a fájdalmat, amit ez az ember okozott, nem
csillapíthatja más, csakis ez az ember maga. A könnyeimet az ő
bánata teszi elviselhetővé, zaklatottságomat az ajkamra tapadó
ajka enyhíti, miközben úgy ölel, mintha soha nem akarna
elengedni.
Átkarolja a derekamat, felvesz, óvatosan lépkedve átszeli
velem a rumlit, amit a konyha közepén összehoztunk. Képtelen
vagyok eldönteni, hogy benne, vagy saját magamban csalódtam-
e jobban. Benne, amiért így kijött a sodrából, vagy magamban,
amiért ki tudja, miért, de vigaszra leltem a bocsánatkéréseiben.
A hálószobába visz, közben végig csókolgat. Még akkor is
csókol, amikor gyengéden letesz az ágyra, és a fülembe súgja:
– Ne haragudj, Lily! – Az ajka rátalál arra a pontra, ahol
bevertem a szememet a szekrénybe. Oda is ad egy puszit. –
Annyira sajnálom.
Megint szájon csókol, az ajka forró és nedves. Fogalmam sincs,
mi történik velem. Iszonyatosan gyötrődöm, a testem mégis
arra vágyik, hogy az ajkával és a kezével könyörögjön
megbocsátásért. Rá akarok ordítani, azt akarom tenni, amit
anyámtól vártam mindig, amikor apám bántotta, de a lelkem
mélyén hinni akarok benne, hogy baleset volt, ami történt. Ryle
nem olyan, mint az apám.