It Ends with Us-Velünk véget ér

Ennyit a szép pillanatról.
Ryle fogja a ruháimat, és segít felöltözni. Felkap mindent,
amire rámutatok, aztán elindulok a lift felé. Lassan. Félúton
járunk, amikor megérkezik a soron következő fájás.
– Fel kellene hívnod Allysát – mondom, ahogy kikanyarodunk
a garázsból.
– Most vezetek. Majd felhívom a kórházból. És anyukádat is.
Bólintok. Én nyilván akár ebben a pillanatban is felhívhatnám
őket, de előbb szeretnék eljutni a kórházba, mert úgy érzem,
hogy a baba veszettül türelmetlen, és legszívesebben már az
autóban színre lépne.
Eljutunk a kórházba, de a fájások között már egy perc sem
telik el, amikor megérkezünk. Mire az orvos beöltözik, és

---

kerítenek nekem egy ágyat, jócskán kitágul a méhszájam. Alig öt
perc telik el, amikor szólnak, hogy most már tolhatom. Ryle-nak
esélye sincs bárkit felhívni, olyan gyorsan történik minden.
Minden egyes tolásnál megszorítom Ryle kezét. Egy ponton az
is eszembe jut, hogy talán mindjárt összeroppantom a kezét, ami
nélkül véget is érne a karrierje, de ő egy szót sem szól. Engedi,
hogy szorítsam, ahogy csak bírom, és én pontosan ezt teszem.
– Már majdnem teljesen kidugta a fejét – mondja az orvos. –
Csak párat kell tolnia.
A következő pár percet képtelenség elmesélni. Fájdalom,
ziháló légzés, szorongás és tiszta, semmihez sem hasonlítható
emelkedettség érzése áll össze homályos eleggyé. Meg persze a
nyomás. Olyan rettenetes nyomás nehezedik rám, hogy úgy
érzem, rögtön összeroppanok.
– Lány! – mondja aztán Ryle. – Lányunk született, Lily!
Kinyitom a szemem. Az orvos felemeli a babát. Csak a
körvonalait látom, mert rengeteg könny özönlik a szemembe.
Amikor a mellkasomra fektetik, az életem legszebb pillanata.
Azonnal megérintem a piros ajkát, az arcát, az ujjait. Ryle elvágja
a köldökzsinórt, és amikor elviszik a lányomat, hogy
lemosdassák, üresnek érzem magam.
Pár perccel később egy takaróba csavarva megint a mellemen
fekszik.
Képtelen vagyok bármi mást tenni, csak őt bámulom.
Ryle leül mellém az ágyra, és lehúzza a takarót a lányunk
álláig, hogy jobban megnézhessük az arcát. Megszámoljuk az
ujjait a kezén és a lábán. Megpróbálja kinyitni a szemét, és mind
a ketten úgy találjuk, hogy ez a legédesebb dolog a világon. Ásít,
mire elmosolyodunk, és még jobban beleszerelmesedünk.
Miután az utolsó nővér is elhagyja a szobát, és végre
kettesben maradunk, Ryle megkérdezi, hogy a karjába veheti-e.
Felemeli az ágyam hátát, hogy kényelmesebben ülhessünk.
Miután odaadom neki a lányunkat, a vállára hajtom a fejem, és
tovább ámulunk.
– Lily! – suttogja. – Kendőzetlen igazság?
Bólintok.

---

– Annyival szebb, mint Allysa és Marshall gyereke – mondja.
Nevetve könyökölöm oldalba.
– Csak viccelek – teszi hozzá halkan.
Azért pontosan értem, mire gondol. Rylee gyönyörű baba, de
senki nem érhet a mi lányunk lába nyomába sem.
– Mi legyen a neve? – kérdezem.
Nem volt éppen szokványos a kapcsolatunk egymással a
terhesség közben, úgyhogy a gyerek neve eddig szóba sem
került.
– A húgodról szeretném elnevezni. – Felnézek Ryle-ra. –
Vagy talán a bátyádról?
Nem tudom, mit fog szólni ehhez. Én személy szerint azt
hiszem, hogy ha a halott bátyjáról nevezzük el a lányunkat, az
segíthet begyógyítani a sebeit, de egyáltalán nem biztos, hogy
ezt ő is így látja.
Rám pillant, erre a válaszra nem számított.
– Emerson? – kérdez vissza. – Elég cuki lánynév lenne.
Hívhatnánk Emmának. Vagy Emmynek.
Büszkén mosolyog a kislányunkra, aztán lehajol, és nyom egy
puszit Emerson homlokára.
Egy idő után felemelem a fejemet Ryle válláról, hogy
nézhessem, ahogy a lányunkat a karjában tartja. Már az együtt
töltött kevéske közös idő is elég hozzá, hogy lássam, mennyire
szereti. Bármit hajlandó lenne megtenni, hogy megóvja. A
világon bármit.
És ez az a pillanat, amikor végleg eldöntőm, mi legyen vele.
Mi legyen kettőnkkel.
Már tudom, mi a legjobb a családunknak.
Ryle sok szempontból csodálatos. Melegszívű. Törődik
másokkal. Okos. Karizmatikus. Elhivatott.
Egyiket-másikat apámról is el lehetett mondani. Nem
állítanám, hogy melegszívű volt másokkal, de amikor együtt
töltöttük az időt, éreztem, hogy szeret. Okosnak okos volt, és
karizmatikus is. Meg elhivatott. De sokkal jobban gyűlöltem,
mint 
amennyire 
szerettem. 
A 
jó 
dolgokat 
teljesen
elhomályosították 
azok 
a 
pillanatok, 
amikor 
a

---

legszörnyűségesebb dolgokat művelte a szemem láttára. Öt perc
apám legrosszabb énjéből elég volt hozzá, hogy semmivé tegyen
akár öt évre valót is a legjobb énjéből.
Emersonra pillantok, aztán Ryle-ra. És tudom, hogy azt kell
tennem, ami a lányomnak a legjobb. Ami ahhoz kell, hogy a
lehető legjobb kapcsolatot alakítsa ki az apjával. Nem magam
miatt hozom meg ezt a döntést, és nem is Ryle miatt.
Hanem Emerson miatt.
– Ryle?
Amikor rám néz, még mosolyog, de a tekintetemet látva
azonnal elkomorodik.
– El akarok válni.
Ryle kettőt pislog. A szavaim áramütésként hatnak rá. Vág
egy grimaszt, megint a lányunkra néz, aztán szinte összeroskad.
– Lily! – Hitetlenkedve rázza a fejét. – Ne tedd ezt, kérlek!
Szinte könyörög, én pedig gyűlölöm a tudatot, hogy hiába
kapaszkodott bele egészen mostanáig a reménybe, elveszem
tőle, amire vágyott. Tudom, hogy részben én is hibás vagyok, de
azt hiszem, fel sem fogtam, miről kell döntenem valójában, amíg
először a karomban nem tartottam a lányomat.
– Csak még egy esélyt kérek, Lily. Könyörgöm. – El-elcsuklik
a hangja, a szeme egyre homályosabb lesz.
Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legrosszabb pillanatban
okozok fájdalmat neki. Akkor töröm össze a szívét, amikor élete
legszebb pillanatait kellene átélnie, de tudom, hogy ha most nem
állok a sarkamra, és nem közlöm egyértelműen a döntésemet,
akkor talán soha nem tudom megértetni vele, miért nem
kockáztathatom meg, hogy visszafogadjam.
Elsírom magam, mert ez nekem is legalább annyira fáj, mint
neki.
– Ryle – szólok halkan. – Mit tennél, ha egy nap ez a kislány a
szemedbe nézne, és azt mondaná: „Apu? A barátom megütött.”
Mit mondanál neki, Ryle?
Magához szorítja Emersont, és a takarója tetejébe temeti az
arcát.
– Ne, Lily! – könyörög.

---

Kihúzom magam ültömben, Emerson hátára fektetem a
kezem, és kivárom, amíg Ryle a szemembe néz.
– Mi lenne, ha egy nap megállna előtted, és azt mondaná:
„Apu? A férjem lelökött a lépcsőn. Szerinte véletlen volt. Mit
tegyek?”
Rázkódni kezd a válla, és a találkozásunk napja óta most
először látom sírni. Valódi könnyek ömlenek az arcán, ahogy
magához öleli a lányunkat. Én is sírok, de nem hallgatok el.
Emerson kedvéért.
– Mi lenne... – Elcsuklik a hangom. – Mi lenne, ha megállna
előtted, és azt mondaná: „A férjem meg akart erőszakolni, apu.
Leszorított az ágyra, hiába könyörögtem neki, hogy hagyja abba.
De megesküdött, hogy soha többé nem fordul elő. Mit tegyek,
apu?”
Emerson homlokát puszilgatja egyre, a könnyei csak nem
apadnak.
– Mit mondanál neki, Ryle? Áruld el nekem! Tudnom kell, mit
mondanál a lányunknak, ha a férfi, akit teljes szívéből szeret,
bántaná?
Most már egyenesen zokogás tör fel belőle. Odahajol hozzám,
fél kézzel átkarol.
– Könyörögnék neki, hogy hagyja el – feleli el-elcsukló
hangon. Az ajkát kétségbeesetten szorítja a homlokomra, érzem,
ahogy a könnyei az arcomra hullnak. A szája a fülemet keresi,
ahogy egyszerre ölel magához mindkettőnket. – Azt mondanám
neki, hogy sokkal jobbat érdemel. És esdekelve kérném, hogy ne
menjen vissza ahhoz az emberhez, akármennyire is szereti.
Sokkal, de sokkal jobbat érdemel.
Könnyek, összetört szívek és összetört álmok kibogozhatatlan
masszájává alakulunk át. Öleljük a lányunkat. És akármilyen
nehéz is á döntés, letérünk az ismerős útról, mielőtt rossz
irányba vihetne bennünket.
Visszaadja Emersont, és megtörli a szemét. Amikor feláll, még
mindig sír. Zihálva kapkod levegő után. Az elmúlt negyedórában
elvesztette élete szerelmét. Az elmúlt negyedórában egy
gyönyörű kislány apukája lett.

---

Ezt teheti tizenöt perc egy emberrel. Tönkreteheti.
Vagy megválthatja.
A folyosó felé mutatva jelzi, hogy össze kell szednie magát
odakint. Soha életemben nem láttam még olyan szomorúnak,
mint amikor az ajtó felé indul, de tudom, hogy egy nap még meg
fogja köszönni nekem. Tudom, hogy eljön a nap, amikor meg
fogja érteni, hogy helyesen döntöttem, mert a lánya érdekeit
tartottam szem előtt.
Amikor becsukódik az ajtó Ryle mögött, megint lepillantok
Emersonra. Tudom, hogy nem azt az életet fogom adni neki,
amit megálmodtam számára. Az otthonában nem lesz vele mind
a két szülője, hogy szeressék, és együtt neveljék fel. De nem
akarom, hogy úgy éljen, ahogyan én éltem. Nem akarom, hogy
lássa az apja legrosszabb pillanatait. Nem akarom, hogy
végignézze, amint kijön a sodrából velem, és eljusson arra a
pontra, amikor már nem is az apját látja benne. Mert akárhány
szép pillanaton is osztozik Ryle-lal életében, tapasztalatból
tudom, hogy csak a legrosszabbak maradnak meg az
emlékezetében.
A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle.
Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az
ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott
ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel,
és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha
egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni.
Anyám megszenvedte.
Én is megszenvedtem.
Átkozott legyek, ha hagyom, hogy a lányom is megszenvedje.
Puszit nyomok Emerson homlokára, és teszek neki egy
ígéretet.
– Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk
véget ér.

---

---

Epilógus
A 
BOYLSTON 
STREETEN 
NYÜZSGŐ 
TÖMEGBEN
KÍGYÓZOM, amíg el nem érek a következő kereszteződésig.
Lelassítok a babakocsival, a járdaszegélynél pedig meg is állok.
Félrehúzom a kocsi tetejét, és lenézek Emmyre. Nagyokat rúg,
és jó szokása szerint mosolyog. Nagyon vidám baba. Végtelen
nyugalom árad belőle, ami ráadásul ragadós.
– Mennyi idős? – kérdezi egy nő.
Mellettünk áll a zebránál, és Emersonban gyönyörködik.
– Tizenegy hónapos.
– Csodaszép! Nagyon hasonlít magára. Teljesen egyforma a
szájuk.
Elmosolyodom.
– Köszönjük, de látnia kellene az apukáját. Nem kérdés, hogy
az ő szemét örökölte.
A lámpa zöldre vált, én pedig igyekszem még a tömeg előtt
átérni a túloldalra. Máris fél óra késésben vagyunk, és Ryle már
kétszer is rám írt. Viszont még nem tapasztalta meg a répa
örömeit. Azért ma ő is meg fogja tudni, milyen maszatos tud
lenni tőle Emerson szája, mert rengeteget pakoltam a táskájába.
A lányom három hónapos korában költöztem ki a lakásból,
amit Ryle vett. Kerítettem magamnak egy saját pecót közelebb a
munkahelyemhez, és most gyalog járhatok be, ami nagyszerű.
Ryle visszaköltözött a lakásba, de rengeteget járok Allysához,
Emerson pedig hetente több napot is az apjával tölt, szóval úgy
érzem, legalább annyiszor fordulok meg az ő házukban, mint a
sajátomban.
– Már majdnem ott vagyunk, Emmy.
Olyan lendülettel fordulok be a sarkon, hogy a szembejövő
férfinak a falhoz kell lapulnia, nehogy letaroljuk.

---

– Elnézést – mormogom, ahogy leszegett fejjel igyekszem
kikerülni.
– Lily?
Megtorpanok.
Lassan sarkon fordulok, mert a lábujjam hegyéig beleremegek
ebbe a hangba. Csak két hang művelte ezt velem életemben, és
Ryle-é már nincs rám ilyen hatással.
Amikor 
visszanézek, 
hunyorgó 
kék 
szempárt 
látok.
Tulajdonosa felemeli a kezét, hogy így árnyékolja a nap elől,
aztán elvigyorodik.
– Szia!
– Szia! – köszönök rá én is.
Igyekszem lelassítani száguldó gondolataimat, hogy lépést
tudjak tartani velük.
Atlas a gyerekkocsi felé pillant, és rámutat.
– A te... a te babád?
Bólintok, erre a kocsi elé lép, letérdel, és szélesen rámosolyog
a lányomra.
– Azta! Gyönyörűséges, Lily! – mondja. – Mi a neve?
– Emerson. Általában Emmynek szólítjuk.
Emmy kezébe teszi az ujját, a lányom pedig megmarkolja, és
ide-oda rázogatja, közben lelkesen rugdalózik. Atlas egy
pillanatig még szeretettel nézegeti, aztán feláll.
– Remekül festesz – állapítja meg.
Igyekszem nem látványosan végigmérni, de nehéz. Jobban
néz ki, mint valaha, ráadásul most először nincs rá semmiféle
okom, hogy szándékosan ne vegyem észre, milyen jóképű férfi
lett belőle. Rég nem a hajléktalan fiú volt már, akit annak idején
behívtam a hálószobámba. És mégis... valamiféleképpen mégis
ugyanaz maradt.
Érzem a zsebemben, ahogy a telefonom rezegve jelzi az újabb
beérkező üzenetet. 
Ryle.
Előremutatok.
– Jókora késésben vagyunk – mondom. – Ryle fél órája vár
bennünket.
Amikor kimondom Ryle nevét, szomorúság költözik Atlas

---

szemébe, hiába próbálja leplezni. Bólint, és lassan félreáll, hogy
továbbsiethessünk.
– Ma az ő napja van – tisztázom, és ezzel az öt szóval annyi
mindent mondok el, hogy egy hosszú beszélgetés közben sem
tudnék többet.
Atlas szemében megkönnyebbülés villan. Bólint, és a háta
mögé mutat.
– Igen, én is késésben vagyok. A múlt hónapban nyitottam
egy új éttermet a Boylstonon.
– Hűha! Gratulálok! Hamarosan el kell vinnem oda anyut,
hogy megnézzük magunknak.
Atlas elmosolyodik.
– Hozd is el! Csak szólj előre, és akkor én magam főzök
nektek.
Egy pillanatnyi zavart csend után teszek egy bizonytalan
lépést előre.
– Nekünk most...
– Menjetek csak – mondja Atlas melegen.
Megint bólintok, aztán leszegem a fejem, és továbbsietek.
Halvány gőzöm sincs, miért így reagálok. Mintha nem tudnám,
hogyan zajlik egy hétköznapi beszélgetés. Jó pár méterre járok,
amikor visszanézek a vállam fölött. Atlas tapodtat sem mozdult.
Továbbra is engem figyel, ahogy távolodom tőle.
Befordulok a sarkon, és megpillantom Ryle-t, aki a kocsijánál
vár a virágbolt előtt. Felcsillan a szeme, amint meglát
bennünket.
– Megkaptad az e-mailemet?
Letérdel, és nekilát, hogy kicsatolja Emersont a kocsiból.
– Aha. A járóka visszahívásáról?
Bólint, aztán a karjába kapja a lányát.
– Nem olyat vettünk mi is neki?
Megnyomom 
a 
gombokat 
a 
babakocsin, 
aztán
összehajtogatom, és Ryle csomagtartójához viszem.
– De igen, csak egy jó hónapja összetört. Kidobtam.
Ryle felnyitja a csomagtartót, aztán megcsiklandozza Emerson
állát az ujjaival.

---

– Hallod ezt, Emmy? Az anyukád megmentette az életedet.
A lányunk felmosolyog rá, és játékosan a kezére paskol. Ryle
homlokon csókolja, aztán fogja a babakocsit, és bedobja az
autóba. Lecsapom a csomagtartót, aztán odahajol, és adok egy
gyors puszit Emmynek.
– Szeretlek, kicsim. Este találkozunk.
Ryle kinyitja a hátsó ajtót, hogy betehesse Emmát a
gyerekülésbe. Elköszönök tőle, aztán rohanvást indulok el
visszafelé az utcán.
– Lily! – kiált utánam. – Hová mész?
Nyilván arra számított, hogy a boltom ajtajához sietek, mivel
már így is elkéstem a nyitással. Valószínűleg így is kellene
tennem, de a gyomromból csak nem akar múlni a furcsa,
szorongató érzés. Valamit muszáj kezdenem vele. Megfordulok,
és hátrafelé lépdelek tovább.
– Elfelejtettem valamit! Este találkozunk, amikor megyek
érte.
Ryle felemeli Emerson kezét, és búcsúzóul együtt integetnek
nekem. Amikor már nem láthatnak, őrült sprintbe kezdek.
Igyekszem mindenkit kikerülni, de pár embernek óhatatlanul
nekiütközöm. Egy nő el is mond mindennek, de bőven megéri
azért a pillanatért, amikor megpillantom Atlas tarkóját.
Utánakiáltok. Azért még messze van, úgyhogy furakodom
tovább a tömegben.
– Atlas!
Megáll, de nem fordul hátra. Félrebillenti a fejét, mintha nem
akarna hinni a fülének.
– Atlas! – rikkantom újra.
Ezúttal már nem marad benne kétség. Megfordul. Amikor a
tekintete találkozik az enyémmel, három teljes másodpercig
semmi sem történik, csak némán nézzük egymást. Aztán mind a
ketten elindulunk a másik felé, a lépteink egyre határozottabbak
lesznek. Húsz lépés választ el bennünket egymástól.
Tíz.
Öt.
Egy-

---

Egyikünk sem teszi meg az utolsó lépést.
Kifulladtam, zihálva kapkodok levegő után. Ideges vagyok.
– Elfelejtettem megmondani Emerson második keresztnevét.
– Csípőre teszem a kezemet, úgy fújtatok tovább. – Szenilla.
Nem reagál egyből, de aztán ráncok jelennek meg a szeme
sarkában. A szája alig észrevehetően megrándul, ahogy magába
fojtja a mosolyát.
– Milyen tökéletes név neki!
Bólintok, aztán lassan leolvad az arcomról az én mosolyom is.
Nem tudom, most mit tegyek. Fontos volt, hogy ezt tudja, de
azon már nem gondolkodtam, hogy mi legyen, miután elárultam
neki. Jobb híján megint bólintok hát, és a hüvelykujjammal
hátrabökök a vállam fölött.
– Hát akkor... Azt hiszem, nekem most...
Atlas közelebb lép, elkap, és szorosan magához húz. Amint a
karjai összezáródnak körülöttem, lehunyom a szememet. A keze
a tarkómra siklik, és úgy tart, ahogy mozdulatlanul állunk a
forgalmas utcán a dudáló autók meg a vakon rohanó járókelők
között. Amikor gyengéden a hajamba csókol, már semmit sem
érzékelek a külvilágból.
– Lily! – szól csendesen. – Most már úgy érzem, hogy elég jó
az életem neked is. Szóval amint készen állsz...
Két kézzel markolom meg a kabátját, és a mellkasába fúrom
az arcom. Hirtelen megint tizenöt évesnek érzem magam.
Vér tolul a nyakamba meg az arcomba a szavai hallatán.
Csakhogy nem vagyok tizenöt éves.
Felnőtt nő vagyok kötelezettségekkel, és főleg egy gyerekkel.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy a bakfiskori érzéseim
vegyék át felettem a hatalmat. Vagyis csak akkor, ha előtte
megbizonyosodom pár dologról.
Hátrahajtom a fejem, és felnézek rá.
– Támogatsz jótékonysági szervezeteket?
Atlas zavartan neveti el magát.
– Jó párat. Miért?
– Akarsz majd valamikor gyerekeket?
Bólint.

---

– Hát persze.
– Mit gondolsz, el akarsz költözni valaha is Bostonból?
A fejét rázza.
– Nem. Kizárt. Boston a király, emlékszel?
Ennyi bizonyosság elég is. Rámosolygok.
– Oké. Készen állok.
Megint szorosan magához ölel, én pedig felnevetek. Annyi
minden történt, amióta megjelent az életemben, és egy pillanatig
sem számítottam rá, hogy ez lesz a vége. Sokszor ábrándoztam
róla, de egészen mostanáig nem lehettem biztos benne, hogy
meg is fog történni.
Lehunyom a szemem, érzem, ahogy az ajka rátalál arra a
bizonyos pontra a kulcscsontomon. Éppen olyan puhán csókol
meg ott, mint legeslegelőször annyi évvel ezelőtt. A fülemhez
emeli a száját.
– Nem kell tovább úsznod, Lily – súgja. – Végre partot
értünk.

---

A szerző utószava