Holl Béla Laus librorum

Szent István tiszteletének hagyománya egyházi énekeinkben

E témát ötven évvel ezelőtt, a Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára kiadott emlékkönyvben Alszeghy Zsolt foglalta össze.⁴⁸ Dolgozatában áttekintette valamennyi ismert nyomtatott egyházi énekeskönyvünket, köztük Szőlősy Benedek Cantus catholici (1651), Kájoni János Cantionale catholicum (1676), Náray György Lyra coelestis (1695) és Baranyi Pál Lelki paradicsom (1700) című gyűjteményét. Közölte néhány irodalomtörténeti szempontból is jelentős költőnek, versszerzőnek, így Kopcsányi Mártonnak, Faludi Ferencnek, Ányos Pálnak, Verseghy Ferencnek és Mindszenty Gedeonnak versét; ezek jórészt egyházi ének formájában átkerültek a legjelentősebb, emberöltőkön át használt gyűjteményekbe, Bozóky Mihály, Szentmihályi Mihály és a Zsasskovszky-testvérek nyomtatott énekes­könyveibe.

Alszeghy a bevezetőjében a két legkorábbi, a XVI. század elejéről származó magyar nyelvű éneknek tartott szöveget, a Szent István középkori zsolozsmájának két Magnificat antifónáját idézte az Érdy- és a Keszthelyi-kódexekből magyar nyelven. Az első Idvez leegy boldog Zent Istwan kyral kezdettel az Ave beate rex Stephane kezdetű antifónának fordítása az első vesperásból. Lényegében prózai szöveg, amelyet az Érdy-kódex névtelen karthauzija Temesvári Pelbárt prédikációjával együtt vett át. Ez nem tekinthető éneknek. Sokkal fontosabbnak látszik a másik nyelvemlékszöveg a Keszthelyi-kódexből, amelyet az egykor Vas megyéhez tartozó Lékán Velykei Gergely másolt 1522-ben.⁴⁹ Ez a kódex az anyanyelven való zsolozsmázás célját szolgálta; tartalmazta az összes zsoltárt, néhány versben fordított himnuszt, a végén Apro ymadsagok címmel egy sor Magnificat antifónát a hozzá tartozó könyörgéssel együtt. A kódex klarissza apácák, ferences beginák számára készülhetett. Az antifónák között van a Zenth ystwan kyraly magyaroknak apastala kezdetű antifóna, amely a második vesperásból a Sanctissimus rex Stephanus fordítása. Ez a szöveg sem mondható mai értelemben vett versnek, bizonyos tagolás azonban jól felismerhető benne. Elgondolkoztató, hogy az egyaránt hat sorra, frázisra osztható latin és magyar szövegben a viszonylagos szótagszám egészen vagy megközelítően egyezik. Ma már tudjuk, hogy ezek az antifónák Szent István zsolozsmájának legősibb részéhez tartoznak; már a XI. század végén, a szentté avatást követően megszerkesztették és a szent király temetkezőhelyén, Fehérvárott a XII. század elején keletkezett antifónás gyűjteményből, a Codex Albensisből pedig a dallamát is felidézhetjük.⁵⁰ További kutatást érdemelne annak pontos meghatározása, hogy vajon ezeket az antifónákat a zsolozsmázásra szánt Keszthelyi-kódexből, így Szent Istvánét és Szent Imréét is gregorián dallammal énekelték-e? A szöveg alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy Szent István anyanyelven való énekes tiszteletének gyökereit, kezdetét itt kereshetjük.

A középkori latin költészettel való érintkezésnek a következő emléke már a XVII. század első feléből a Szent István király Istennek szolgája kezdetű egyházi ének, amelyet Petri András csíkszentkirályi iskolamester 1630-1631-ben másolt le kéziratos énekeskönyvébe, a ma ismert legrégibb magyar kántorkönyvbe.⁵¹ Erről kimutathattuk, hogy a Corde, voce, mente pura kezdetű XIII. századi Szent István sequentiának, az ünnepi mise olvasmányai között énekelt latin éneknek szabad fordítása, parafrázisa. A szöveget itt nem mutathatjuk be, állításunkat csupán néhány számadattal bizonyítjuk. A latin 14, a magyar 12 versszakból áll; az 56 latin sorból 41-nek megvan a magyar megfelelője. Az eredeti sequentiából az ismeretlen fordító két szakaszt hagyott magyar értelmezés nélkül. A latin szöveg a hazai középkori kéziratos és korai nyomtatott misekönyvekben kivétel nélkül megtalálható. A 8-8-8-7 szótagos, négysoros strófákba szerkesztett ének pedig ritmussal, lüktető dallammal hangzott fel egykor Szent István ünnepi miséjén. A székelyföldi kéziratos kántorkönyv interpretációjában ez a lendület lelassult, első hallásra nehézkesebbnek tűnő 11-11-11-5 szótagos, négysoros „carmen saphicum”-ban szólalt meg, ennek dallamához igazodott.⁵² Ez az ének tipikusan középkori örökséget, a XI-XII. század fordulójának, a Könyves Kálmán-kori kislegenda Szent István portréjának hagyományát őrzi. Példaként egyetlen strófát idézünk:

Ad docendum hic praelatos

Viros ponit litteratos,
Iustos, fidos et probatos
Ad robus fidelium.

Magyarul:

Beötczj tanitokot, igaz prophetakot,
Emelle szerze iambor tudossokot,
Hogj megj eöriznek az igaz juhokot
Igaz hóteökben.

A csíkszentkirályi kántor-tanító, Petri András ezt a patinás, archaikus éneket nyilván faluja patrocíniumán, búcsúján énekelhette híveivel. A XVII. századi szöveghagyományozásnak alig követhető, csak a bonyolult szövegkritikai vizsgálatok módszerével kinyomozható útjain azonban ez az ének máshová is eljutott. Ennek írott emléke egy gyökeresen átalakított változat az első katolikus egyházi énekeskönyvben, a jezsuita Szőlősy Benedek 1651-ben kinyomtatott Cantus catholicijében.⁵³ Az ének első sora azonos az előbbi kéziratával, egyezik a versforma is. A szerkesztő azonban szokása szerint a mintában talált szöveget átcsiszolta és négy strófával meg is toldotta. Ezzel a középkori sequentia Szent István portréját új vonásokkal tette aktuálissá. A négy strófát, nyilván Szőlősy Benedek szerzését, itt érdemes idéznünk:

Azért ő benne Istennek tölti kedve,
Mert Angyal által ö Királyi feje,
Szent Koronálva menyböl tiszteltetett,
És böcsültetett.

Királyi nevet a’ Romai Pápa,

Más böcsületes nével szaporitá,
Mert Apostolnak nevezé, és hivá,
Magyar Országnak.

Christusnak Annyát, áldott szüz MARIAt,

Alázatossan mint édes Aszszonyát,
Tisztelé, és rá bizá önnön magát,
És az Országát.

Innen hivattatik Pátronájának,

Magyar Országnak óltalmazójának,
Ellenség ellen baj-vivó paisnak,
És biztatójának.

Ezekben a strófákban a királyi hatalom XVII. századi barokk legitimációját és az ellen­reformációt szolgáló szempontok jelennek meg: a korona természetfölötti eredetének, az apostoli királyság és a Patrona Hungariae eszme tűnik fel. A váltás pillanata szövegszerűen is megfigyelhető. Ezek terjednek Kájoni Cantionale catholicumában és a Cantus catholici további kiadásaiban, beleértve az egészen átrendezett, átalakított 1674. évi kassait. De ezeket a jegyeket viselik a XVIII-XIX. században keletkezett Szent István-énekek is. Ezekre még visszatérünk, bár részletesebben itt nem mutathatjuk be őket.

Előbb azonban még egy másik XVII. századi Szent István énekről kell említést tennünk, amely különösen archaikus hangjával és krónikás elbeszélő modorával elüt a többi egyházi énektől. Kéziratos változata az őrzési helyéről Pécsi énekeskönyvnek nevezett, 1674-ben másolt kéziratban maradt meg. Terjedelme 26 versszak, kezdősora: Irgalmas Úristen, szerelmes királyunk. Ugyanezt rövidebb formában Hatalmas Úristen, szerelmes királyunk kezdettel 16 versszakban eddig is ismertük Kájoni nyomtatott énekeskönyvéből. Már a versforma is a bibliai históriákra emlékeztet. A 4x12-es strófák nótajelzése pedig a protestáns Sztárai Mihály Hálaadásunkban rólad emlékezünk kezdetű XVI. századi énekére utal.⁵⁴ A Tinódit idéző versezet a szent király életét, jellemét mondja el nagy részletességgel. Példaként a Pécsi énekeskönyv 5. szakaszát idézzük (ezt Kájoni elhagyta):

Szent Istuan kyralinak össi Texuss vála,

Az atya peniglen néki Geizá vála,
Szülö édes annya az Sárolta vala,
Christus urunknak hitit az ki vették vála.

A névtelen szerző kiemeli még az országalapító király testamentumát, az ország Szűz Máriának való felajánlását és ebből vonja le az aktuális tanulságot is:

Vallamég peniglen szent Istuan kyralynak
A testamentomat meg tartak uroknak,
Ez a szüz Mariat lenni patronanak
Az mi nemzetünknek oltalmazoianak,
Mindenben addiglan fol essék ö sorsok, ...

(Pécsi ék., 18-19. vsz.)

A Pécsi énekeskönyvben 26 ilyen nagy terjedelmű krónikás tanító éneket találunk; ezek közül 11 a vasárnapi evangéliumokat, perikópákat magyarázza, a többi pedig egy-egy szentnek alakját mutatja be a megfelelő tanulságok levonásával. Ezek a versezetek nyilvánvalóan versbe foglalt prédikációk. Feltételezésünk szerint a papi ordóval, felszenteléssel nem rendelkező, úgynevezett licenciátusok, rendszerint iskolamesterek vagy kántorok énekelhették. Ők mise híján a híveknek mai szakkifejezéssel élve csak „igeliturgiát” tarthattak, azaz posztillás könyvek­ből kész prédikációt olvastak vagy énekelték a népnek e versbe foglalt prédikációkat.

A XVII. század legfrissebb, legmodernebb Szent István éneke azonban az 1674. évi kassai, Szegedi Lénárd egri püspöknek ajánlott Cantus catholiciben található. A Magyar Országnak fondálója kezdetű Szent István-ének már a népet is tevékenyen bevonta a közös éneklésbe. Ezt az éneket feltehetően az ünnepi misét megelőző, középkori örökségként megtartott körmenet­ben a kántor vagy az előénekesek és a nép váltakozva énekelték; a gyülekezet a strófák 3-4. sorának refrénjét ismételte:

Isten előtt ah mellénk álly
Szent István király.

A XVIII. századi énekek gazdag sorát ez alkalommal csupán számadatokkal szemléltethetjük. Elsősorban a gyéren reánk maradt, alig ismert, vagy csak az utóbbi évtizedekben feltalált falusi kántorkönyvekre hívjuk fel a figyelmet. A tucatnyi kéziratban az iskolamesterek, kántorok nemcsak a nyomtatott gyűjtemények darabjait másolták újra meg újra, de maguk is szereztek énekeket. Az ismert forrásokból jelenleg tíz teljesen ismeretlen XVIII. századi kéziratos énekről tudunk. Így a Vas megyei egervári plébániának a század második feléből való gyűjteményében is kilenc kéziratos Szent István-ének között több ismeretlen akad. Bizonyos, hogy az énekek szaporodásában jelentős szerepe volt Mária Terézia uralkodása idején a Szent Jobbnak (1771) és Szent István koponyaereklyéjének az országba való visszahozatalának. A ma is általánosan ismert Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű énekünk is ekkor lett igazán népszerű. Alszeghy Zsolt csupán az 1793-ban nyomtatott Bozóki- és Szentmihályi-féle énekeskönyvekből két egymástól feltűnően eltérő változatot közölt, egyben azonban utalt a kéziratos előzmények részletesebb vizsgálatának szükségességére.⁵⁵ Ma ezekből a forrásokból előkerült négy korábbi változatot is ismerünk. Az első Vöcsey János dunántúli kántor Zircen őrzött énekeskönyve 1752-ből. A kéziratok szövegvariációi azonban arra mutatnak, hogy ez a kedvelt énekünk korábban, feltehetően még a század elején keletkezhetett.

Befejezésül még egy éneket szeretnénk idézni annak megmutatására, hogy a kor aktuális eszméi mellett olykor az egyéni érzelmek, a kritikus hangvétel is helyet kapott. A Pannon­halmán őrzött Dőri-énekeskönyv egykori tulajdonosa és másolója a kézirat elején így mutatkozott be: „Ezen könyvet irta-bé Kováts István dőri iskola mester pápista kórusra-való szép énekekkel és némelyeknek nótáit-is Kottával feltette 1763 esztendőben elkezdvén.” Kéziratának címlapjára önmagát rajzban is ábrázolta, amint magyaros bajusszal, sujtásos magyar mentében és zsinóros csizmával temploma orgonáján játszik. Kéziratában a Szent István-énekek közt a következő nem megszokott hangú éneket, alighanem a saját szerzését is bemásolta:

1. Szomorú gyászban ülly sír árva Oszágunk

mi Magyarok hozzád imádságban járunk
ime most ismerjük hogy vagy Patronusunk.
Oh Sz. István Magyar Király
Boldog Szűz Anyánkkal érettünk harczot áll.

2. Az ellenség rontya népünket hurczollya

Kisded Országunkat majd-el-is pusztittya,
ha te méllénk nem álsz Magyarok királlya.
Oh Sz. István etc.

3. A mi hazánkban mások uralkodnak,

és örökségünkbül mások tutorkodnak,
Szány meg érdemiért Sz. István királynak.
Oh Sz. István etc.

4. Szép hagyományidat törvény ellen fogták

Királyi Pálczádat, s-Koronád el vonták.
Szép igazságodat mi rolunk le huzták.
Oh. Sz. István etc.

5. Szólly hat Tutorodnak a Szüz Máriának,

hogy nyerjen olly Királyt Nékünk Magyaroknak,
Ki folytassa igyét Siralmas hazánknak.
Oh. Sz. István etc.⁵⁶

A tanulmány megjelent:

Szent István és kora. Szerk. Glatz Ferenc, Kardos József. Bp., 1988. 215-219.