Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Kovács Kiss Gyöngy

Az oklevelek és az elbeszélő történeti források

határesete: a tudósító/eseményközlő levél

(Tudósítások az 1596-beli mezőkeresztesi csatáról
és az 1798-beli kolozsvári tűzvészről)

Az írott történeti kútfők/források hagyományos csoportosításán belül a történeti kutatás megkülönbözteti az írásbeliségi termékeknek a nem szilárd íróanyagra/iratanyagra,⁸⁴⁵ megfelelő írószerekkel/íróeszközökkel⁸⁴⁶ rögzített két ágát: a levéltári/okleveles és az elbeszélő történeti forrásokat. A történeti segéd-, illetve alaptudományok keretében ezekkel külön tudományágak foglalkoznak – keletkezésüket, hitelességüket, forrásértéküket vizsgálva, a rokon tudományágak eredményeinek felhasználásával. Ugyanakkor részletesen tárgyalják a két forrástípus rokon vonásait, de megkülönböztető ismérveit is. Ennek megfelelően a kétféle történeti kútfő általában könnyen megkülönböztethető és behatárolható. Mint más tudományos területeken, a történeti források esetében is a kutató gyakorlati munkája során olyan határesetekkel találkozik, amelyek egyes (például formai) vonatkozásaikban az egyik típushoz tartoznak, viszont egyéb jellegzetességeik (például tartalmi jegyeik) a másik típushoz közelítik őket. Ilyenek – többek között – azok a tudósító/eseményközlő levelek, amelyeknek néhány esetével az alábbiakban kívánunk foglalkozni.

Ezek a levelek formailag az oklevél- vagy irattan meghatározása szerint a jogi tartalmú oklevelektől megkülönböztetett missilisekhez tartoznak,⁸⁴⁷ tartalmilag azonban az elbeszélő források jegyeit viselik magukon azáltal, hogy nem egyszerű közlések, hanem céljuk, központi tárgyuk egy-egy esemény elbeszélése/leírása az elbeszélő források stílusában, így, természetszerűen, sokban azok rokon vonásai fedezhetők fel bennük.

Nyilvánvalóan a történeti források sorában nem ezek az egyedülálló határesetek, és nem csupán ezekben lelhetők fel más írásművek csírái. Például a sajtóból ismert tudósítások, riportok vonatkozásában a sajtótörténet az egykori történeti munkákat, elbeszélő forrásokat a riport ősének tekinti.⁸⁴⁸ Alábbi missiliseinkre is vonatkoztathatjuk ezeket az utalásokat, azonban írásunk tárgyának megfelelően a következőkben elbeszélő forrás jellegükkel kívánunk foglalkozni.

Mint eseményeket közlő, azokról tudósító írások, a lennebb bemutatott levelek legközelebbi rokonai a hivatalos küldetések során tapasztaltakról, tárgyalások eredményeiről beszámoló, egyházi missziókat teljesítőktől származó vagy a követi (például portai követi) tudósítások.⁸⁴⁹ Az alábbi levelek az előbbiektől abban különböznek, hogy nem az említett kategóriáktól származnak, és nem hivatalos jellegűek. Közölt leveleink XVI. századi darabjai közösségi igazgatási testülettől származnak ugyan (esetünkben egy mezőváros, illetve egy szabad királyi város tanácsától), anélkül, hogy a hivatalos kiadványok hitelességi záradékával és kellékeivel látták volna el őket (a pecsétet csupán zárópecsétként alkalmazták), de jellegük is arra utal, hogy nem hivatalos tevékenység vagy eljárás (kötelező) eredményei, hanem spontán közlések, híradások egy eseményről, nevezetesen a mezőkeresztesi csatáról.

XVIII. századi leveleink közül kettő magánszemélytől származó missilis, formailag ennek jellegzetességeivel, a harmadik viszont központi hatósági hivatalos irat – körlevél – ugyan, tartalmi közös vonásuk azonban az, hogy egy jelentős kolozsvári eseményről, az 1798-beli tűzvészről tudósítanak, szintén az elbeszélő források stílusában.

Leveleink az elbeszélő források viszonylatában az emlékírásokhoz állnak a legközelebb. Ezek közül is a naplókhoz (diariumokhoz), hiszen azokhoz hasonlóan, írójuk akár közvetlenül átélt, akár az eseményekben valamilyen módon részes személytől származó értesüléseket örökít meg, egyidejűleg vagy még a friss élmény elevenségével.⁸⁵⁰

Említettük, leveleink első csoportja (Függelék 1–2.) a mezőkeresztesi csatáról számol be. Az esemény jól ismert történetírásunkban,⁸⁵¹ és napjaink történeti irodalmában ez az összegezés olvasható róla: „1596. október 26–28. Miksa főherceg és Báthory Zsigmond egyesült serege 3 napos csatában nagy vereséget szenved Mezőkeresztesnél (Borsod vm). Ez volt a tizenöt éves török háború legnagyobb ütközete.”⁸⁵²

Az önálló belső életet élő közösségek – elsősorban városok – gyakorlatában bevett szokás volt mind a fejedelem tudósítása (megbízás alapján is) bizonyos kifürkészett hírekről (Beszterce esetében kelet felől), eseményekről, de egymást is tudósították értesüléseikről. Az önkormányzatok jól tudták egyeztetni a központi hatalom iránti hűségüket saját közösségük belső kormányzásával. Mivel pedig közösségüket illetően elsőrendű védelmi kötelezettségeik is voltak, érdekükben állott, hogy információkat szerezzenek az országban történtekről, illetve, hogy egymással megosszák értesüléseiket. Annál is inkább, mert a központi hatalom válsága esetén önmaguknak kellett megszervezniük térségük védelmét és gondoskodniuk polgáraik biztonságáról.⁸⁵³ Ez a helyzet állott elő a tizenöt éves háború éveiben is, nevezetesen 1596-ban.

Az első levélből kitűnik, hogy a Keresztény Liga és a törökök Eger vára körüli harca idején Kolozsvár város tájékoztatást kér az eseményekről Debrecen mezővárosától. A debreceni tanács eleget is tesz a kérésnek, a közeli Mezőkeresztesen történtekről már a csata első napján (október 26-án) beszámol az emberei által közölt hírek alapján, és az első összecsapásról szóló értesülések ismeretében a török had megfutamodását jelenti, igen bizakodó hangon: „wgÿ ertyewk, hogy el megien haza a Chiazar, hinneok Istent, hogy az iden nem kellene felnewnk.” Diósy Gergely, Kolozsvár város jegyzője másolatában Kolozsvár város megküldi a levelet Beszterce városának. Azonban alig néhány nap múltán (október 30-án), a csatában jelen lévő fejedelmi futár és saját embere közvetlen híreinek ismeretében a kolozsvári tanács bizalmasan tájékoztatja a besztercei tanácsot a csata szomorú kimeneteléről és következményeiről, valamint a fejedelem terveiről.

A két levél arról tanúskodik, hogy az emlékirodalmi műveken belül valóban az eseményekkel egyidejű feljegyzések azok, amelyek egyértelműen relevánsak, illetve tartalmukat nem káro­sítják a visszaemlékezésekből ismert csonkulások, elferdítések, elferdülések (a csalóka emlé­kek okozta kihagyások, pontatlanságok, átfedések stb.). Ugyanez vonatkozik az esemé­nyekben részes személy közvetlen közléseire is a másodkézből szerzett hírek továbbadásával szemben. Eseteinkben a szemtanúk beszámolójával egyidejűleg papírra vetett tájékoztatást illetően az előadás közvetlensége és elevensége azonban nem károsodott. Ez főként a második, október 30-i tudósítás esetében észlelhető. Ugyanis az, aki a kolozsvári városi tanács tájékoztatását megfogalmazza és leírja, nem más, mint az a Diósy Gergely, aki tízéves munkájával, a kolozsvári kiváltságlevelek mutatójának elkészítésével, a város fejlődésének valóságos történetét összegezi, és aki jó íráskészséggel 1582 és 1596 közötti jegyzősége idején a város jegyzőkönyveiben – kiváltképpen a törvénykezési jegyzőkönyvekben – kiváló elbeszélő forrásjellegű szövegeket – egyidejű krónikákat – rögzít.⁸⁵⁴

Az ugyanarról az eseményről tájékoztató két történeti forrás vonatkozásában két szempontra kívánunk még kitérni. Az egyik annak a gyakorlatnak a hangsúlyozása, miszerint a forráskritika szabályai szerint rendkívül fontos a forrás keletkezésének pontos ismerete, illetőleg több – szerencsés esetben: valamennyi – forrás egybevetése. (Lásd a konkrét helyzetet: az első levél, a csata első napján kelt tájékoztatás, a végső kimenetel ismeretének hiányában, homlokegyenest más információkat ad az adott eseményről, mint a következő.) A másik a városi választott vezetők felelősségérzetét és közösségi morálját példázza. A hír az említettek szerint a készenlétre és a város védelmére való higgadt felkészítést kell hogy szolgálja, semmiképpen sem a fejvesztettséget, rémületet. Ezért kéri a kolozsvári tanács a beszterceit: a hírt, amennyire lehet, fedezze, „hogÿ az keossegh ne remeẅllÿeon, hanem inkab ÿo biztatassal biztassa”. Erre szolgál a levél bizalmas jellegének hangsúlyozása azáltal, hogy a hír tudomásul vétele után annak elszaggatását kérik.

*

1798. augusztus 31-én tizenegy óra tájt a város lakóit a Nagy-Várdán⁸⁵⁵ őrködő strázsa puskalövése riasztotta, és az utcákon dobos katona adta hírül a veszedelmet: tűz ütött ki a városban.⁸⁵⁶ A tűz a Belső-Széna (Jókai/Napoca) utcában támadt, az erős szél kelet–délkelet felé hajtotta a lángokat, és mintegy három óra alatt a város délkeleti szeglete, valamint a városfalakon kívül folytatódó déli és délkeleti házsorok a tűz martalékává váltak. A lángokkal együtt futótűzként terjedő hírekből a kolozsváriak úgy értesültek, hogy a Belső-Széna utcában Túri Mihály nyugalmazott katonatiszt szállásán ennek felesége arcul csapta az éppen zsírt olvasztó szolgálóját, a perpatvar során a tűzhelyre kiborult zsír lángra lobbant, és megállíthatatlanul elharapódzott. Túriék tagadták, hogy náluk keletkezett volna a tűz, az ő verziójuk szerint ez szomszédjukban, Gyepesiéknél támadt.⁸⁵⁷ Az egész városrészt elhamvasztó tűzvésszel a városi tanács és a Főkormányszék már a következő nap foglalkozott, megindult a károk megállapítása, az országos gyűjtés, és a pusztítás nyomán semmivé vált utcasorokon új, a város arculatát némileg megváltoztató, korszerűbb épületeket emeltek. Az intézkedéseknek nyomuk maradt a város, a Főkormányszék levéltárában, egyházi iratokban, így ezek a történeti források megfelelő adatokat szolgáltattak a történések megismerésére és ismertetésére. Nem hiányzott a korabeli elbeszélő forrás sem: néhány nappal a tűz pusztítása után, szeptember 12-én Vadadi Lövötei József „szomorú énekbe”, versbe szedte „a második ezer nyolcadik századgyának 98dikában augusztusnak utolsó lépésén Kolozsvárt kilenc utcák tűz miatt porrá” tétetését.⁸⁵⁸

A történeti irodalomban eredeti források alapján Jakab Elek a városról készített monográfiájában írta le a tűzvészt. Ő a városi közgyűlési jegyzőkönyvből, a főkormányszéki levéltárból és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárából merítette adatait.⁸⁵⁹ Az utána következő, a tűzvészről megemlékező kiadványok az ő adatait vették át, Bíró Vencel azonban Vadadi Lövötei József elbeszélő forrását is használta.⁸⁶⁰ Ezek a munkák a használt források alapján azonban csupán a tűz leírására és – meglehetősen szűkszavúan – egyes adományokra szorítkoznak. Pedig a városi levéltár tanácsülési jegyzőkönyvei és mutatói arra utalnak, hogy magában a városi levéltárban és a főkormányszéki levéltárban is még számos adat található a tűz keletkezésére vonatkozóan, a vizsgálatot, a károkat és az újjáépítést illetően mind az 1798-as, mind az azt követő években.⁸⁶¹ Nyilvánvalóan az információs anyag az intézményi levéltárak anyagán kívül még a családi és személyi levéltárak levelezési anyagából is kiegészíthető. A közölt három irat közül két levél éppen az említett missilis anyagból való.

Írásunk tárgya ugyan elsősorban a levéltári és az elbeszélő források határeseteinek vizsgálata, műfaji jellegzetességük mellett azonban elkerülhetetlenül foglalkoznunk kell forrásértékükkel is. Az eddig ismert forrásokkal összevetve megállapítható, hogy az alább közöltek, főként a két missilis, gazdagítja, elmélyíti és árnyalja a már ismert források adatait.

Legközelebb áll az elbeszélő forrásokhoz és adataiban a leggazdagabb báró Apor József levele édesanyjához, özvegy báró Apor Lászlóné Székely Juliannához.⁸⁶² A levélíró nem más, mint Kolozsvár római katolikus paro­chusa, ebben a minőségében a gyulafehérvári káptalan őrkanonoka, vagy­is a kolozsmonostori hiteleshely őre, teológiai doktor, dobokai és kolozsvári főesperes.⁸⁶³ A nyilvánvalóan a városi társadalom jeles írástudói közé tartozó Apor József, mind helyi ismeretei, mind megbízható hívei tájékoztatása alapján, pontosan és hitelesen beszéli el a történteket a tűzvész másnapján. Ez esetben levelének a naplóhoz való rokonítása kézenfekvő, hiszen annak minden jellegzetességét magán viseli. Az emlékírásokra jellemző szubjektivizmus a levélben ott jelentkezik, ahol a tudós egyházi férfiú a tűz pusztításainak is­mertetésében a templomok és az iskolák esetében részletezi leginkább a történteket, ami annál inkább érthető, hiszen a lángok éppen a város római katolikus és református iskola­központjában, a Farkas utcában és közvetlen szomszédságában okoztak mérhetetlen károkat. A közvéleményben és az első hatósági iratokban az első napokban kialakult percepcióval szemben, miszerint a tűz Túri Mihálynénál támadt, akivel ő rokonságban áll, Apor József közli azt is, hogy Túriék szerint a lángok a szomszéd Gyepesiéktől terjedtek tovább.

Következő forrásunk valójában hivatalos irat, a Főkormányszék körrendelete. Az Apor József levelével egy napon kelt irat lényegében összegez, hangvételében azonban felfedezhető a hivatali pontosságon és érzelemmentességen átütő, a veszedelmet átélt személy szubjektív együttérzése és felindulása.⁸⁶⁴

A tűzvészről tudósító harmadik írás Lázár István levele gróf Gyulay Istvánhoz.⁸⁶⁵ Beszá­molója jó három héttel az esemény után kelt, leveléhez azonban egy leírást mellékelt, amely­ben részletezi „az égés eredetét, follyását, megállapodását, az égett helységek megnevezésével együtt”, hogy azt a címzett az abban az esztendőben már az Erdélyi Kancellárián gyakor­nokoskodó Augusztinovich Pál⁸⁶⁶ útján közölje gróf Teleki Sámuel kancellárral és „más méltóságokkal”. Sajnos, a mellékelt leírás nem került elő, így forrásunk a tűzvész vonat­kozásában a címzett lányát ért, illetve magának a címzettnek a szállásán keletkezett károkra korlátozódik. Ennek megfelelően a tűzvész okozta károkat azoknak a főúri rendbelieknek a viszonylatában írja le, akik a Habsburg-uralom konszolidációja után egyre nagyobb számban szereznek városi ingatlant, és új házaikkal, palotáikkal hozzájárulnak Kolozsvár modern arculatának kialakításához.

A közölt források ezúttal – történeti információs anyaguk mellett – a levéltári anyag és az elbeszélő források azon példáit mutatják, amelyek vizsgálata és kritikája esetén szem előtt kell tartanunk mind a két forrástípus jellegzetességeit.