It Ends with Us-Velünk véget ér

szarabbul fest, mint amilyen valójában!
Atlas megkerül, és a konyhaajtó felé fordul, mint aki tudomást
sem óhajt venni Ryle-ról. Ryle Atlas háta közepére szegezi a
tekintetét. 
Menj csak tovább, Atlas!
Abban a pillanatban, ahogy Atlas eléri a konyha ajtaját,
megtorpan.

---

Nem, nem, nem! Menj tovább!
Annál borzalmasabb pillanatot elképzelni sem tudok, mint
amikor megfordul, elindul Ryle felé, és megragadja a gallérját.
Egy szemvillanással később Ryle már tolja is hátrafelé Atlast, és
nekipréseli a szemközti falnak.
Aztán megint Atlason a sor, ezúttal az alkarját Ryle torkának
feszíti, úgy szegezi hozzá a mosdó ajtajához.
– Ha még egyszer hozzányúlsz, baszd meg, levágom a
kezedet, és ledugom a torkodon, te gusztustalan szarcsimbók!
– Atlas, hagyd abba! – ordítom.
Atlas elengedi Ryle-t, és nagyot lép hátra. Ryle zihálva
kapkod levegő után, közben gyilkos tekintettel mered Atlasra.
– 
Atlas!
– Úgy mondja ki a nevet, mint aki nem először hallja.
Miért mondja így Ryle Atlas nevét! Mintha már hallotta
volna tőlem.
De hát sosem meséltem neki Adásról.
Várjunk csak!
Dehogynem.
A legelső este a tetőn. Ez volt az egyik kendőzetlen igazságom.
Ryle hitetlenkedve nevet fel. Atlasra mutat, de közben engem
néz.
– Ő Atlas? A hajléktalan fiú, akivel szánalomból megdugattad
magad?
Atya ég!
A folyosó azonnal villanó öklökkel és könyökökkel teli
csatatérré változik. Hiába kiabálok velük, hogy hagyják abba.
Két pincér ront be az ajtón a hátam mögül, és villámgyorsan
szétválasztják őket.
Egymással szemben a falhoz tolják mindkettejüket, úgy
bámulják egymást zihálva. Rájuk sem bírok nézni.
Sem Atlasra az után, amit Ryle mondott neki, sem Ryle-ra,
mert ő meg nyilván a lehető legrosszabbra gondol ebben a
pillanatban.
– Kifelé! – ordítja Atlas. Az ajtóra mutat, de közben nem veszi
le a tekinteté Ryle-ról. – Húzz a fenébe az éttermemből!
Ahogy Ryle elindul, találkozik a tekintetünk. Félek attól, amit

---

megláthatok benne. De nincs ott semmi düh.
Csak fájdalom.
Rengeteg fájdalom.
Megáll, mintha mondani készülne valamit nekem, de aztán
csak lemondóan elfintorodik, és kivonul a vendégek közé.
Amikor végül felnézek Atlasra, csalódottságot látok az arcán.
Mielőtt azonban elmagyarázhatnám neki, miért mondta Ryle
azt, amit, megfordul, belöki a konyha ajtaját, és eltűnik szem elől.
Azonnal sarkon fordulok, és Ryle után rohanok. Felkapja a
kabátját a bokszból, és a kijárat felé indul anélkül, hogy akár
csak egy pillantást is vetne Allysára és Marshallra.
Allysa felnéz rám, és felemelt kézzel jelzi, hogy kérdése van.
Megrázom a fejem, és a kezembe veszem a táskámat.
– Hosszú történet. Holnap beszélünk.
Követem Ryle-t, aki éppen a parkoló felé tart. Futásra váltok,
hogy utolérjem, de aztán megáll, és a levegőbe bokszol.
– Nem hoztam el a kibaszott kocsimat! – üvölti tehetetlenül.
Előveszem a kulcsomat a táskámból, ő pedig odalép hozzám,
és kikapja a kezemből. Megint követem, ezúttal a saját
autómhoz.
Nem tudom, mit tegyek. Sőt, azt sem tudom, akar-e most
beszélni velem egyáltalán. Most talált rám bezárkózva egy
mosdóba a férfival, akibe valaha szerelmes voltam, aztán az
illető, derült égből villámcsapás, nekirontott.
Istenem, ez annyira gáz.
A kocsimhoz érve egyenesen a vezető felőli ajtóhoz lép, és a
másik oldalra mutat.
– Szállj be, Lily!
Egy szót sem szól hozzám, amíg úton vagyunk. Egyszer
kimondom a nevét, de csak a fejét rázva jelzi, hogy még nem áll
készen meghallgatni a magyarázatomat. Amikor beállunk a
parkolóhelyemre a mélygarázsban, leállítja a motort, és egy
pillanattal később már ki is ugrik a kocsiból, mint aki a lehető
leggyorsabban minél messzebb akar kerülni tőlem.
Amikor én is kiszállok, fel-alá járkál az autó mellett.
– Nem az volt, aminek látszott, Ryle. Esküszöm.

---

Megáll. Amikor rám néz, elszorul a szívem, annyi fájdalom süt
a tekintetéből. Ráadásul minden ok nélkül, csak egy ostoba
félreértés miatt.
– Én nem akartam ezt, Lily – mondja. – Nem akartam
kapcsolatot! Nem akartam ezt a stresszt az életembe!
Akármennyire rosszul is érzi magát a bőrében amiatt, amit
látni vélt, felbosszantanak a szavai.
– Hát akkor menj el!
– Mi van?
A magasba emelem a kezem.
– Nem akarok a terhedre lenni, Ryle! Nagyon sajnálom, hogy
ennyire elviselhetetlen a jelenlétem az életedben.
Közelebb lép.
– Lily, én egyáltalán nem ezt akartam mondani.
Tehetetlenül tárja szét a karját, aztán megkerül, az autómnak
támaszkodik, és karba fonja a kezét. Sokáig néma csendben
várom, hogy mit fog kibökni. Leszegi a fejét, aztán kissé mégis
felemeli, hogy rám nézhessen.
– A kendőzetlen igazságot, Lily. Jelenleg semmi mást nem
szeretnék hallani tőled. Lehet róla szó?
Bólintok.
– Tudtad, hogy ott dolgozik?
Összeszorítom a számat, aztán én is karba fonom a kezem, a
könyökömet markolom.
– Igen. Ezért nem szerettem volna visszamenni, Ryle. Nem
akartam összefutni vele.
A válaszom hallatán mintha oldódna kissé a feszültsége.
Megdörzsöli az arcát.
– Elmondtad neki, mi történt tegnap este? Meséltél neki a
veszekedésünkről?
Lépek egyet előre, és határozottan megrázom a fejemet.
– Nem. Csak feltételezte. Látta a szememet, meg a kezedet,
és levonta a következtetést.
Súlyosat sóhajt, aztán hátraveti a fejét, és felnéz a tetőre.
Olyan, mintha szinte fájna neki feltenni a következő kérdést.
– Miért voltatok kettesben a mosdóban?

---

Még egyet lépek előre.
– Követett. Fogalmam sem volt róla, hogy mi van most vele,
Ryle. Még csak azt sem tudtam, hogy övé az étterem. Azt
hittem, közönséges pincér. Már nem része az életemnek,
esküszöm. Csak... – Halkabban folytatom. – Mind a ketten olyan
családban nőttünk fel, ahol hétköznapinak számított az erőszak.
Látta az arcomat meg a kezedet... és féltett. Pusztán ennyiről
volt szó.
Ryle a szája elé kapja a kezét. Hallom az ujjai között sípoló
levegőt, ahogy kilélegzik. Kihúzza magát, egy pillanatig szótlanul
igyekszik feldolgozni, amit hallott.
– Most én jövök – mondja.
Eltolja magát a kocsitól, megteszi azt a háromlépésnyi
távolságot, ami mostanáig elválasztott bennünket egymástól.
Két kezével közrefogja az arcomat, és mélyen a szemembe
néz.
– Ha nem akarsz velem lenni... kérlek, most azonnal mondd
meg, Lily. Mert amikor láttalak benneteket együtt... az nagyon
fájt. Soha többé nem akarom ezt érezni. És ha már most ennyire
fáj, rettegek belegondolni, mit művelne velem mondjuk egy év
múlva.
Könnyek folynak végig az arcomon. A kezemet az övére
fektetem, és megrázom a fejem.
– Senki mással nem akarok lenni, Ryle. Csak te kellesz.
Kipréseli magából a legszomorúbb mosolyt, amit valaha
emberi arcon láttam. Magához húz, és szorosan ölel. Átkarolom,
amilyen erővel csak telik tőlem, miközben a száját a
halántékomhoz nyomja.
– Szeretlek, Lily. Atyaúristen, mennyire szeretlek.
Még vadabbul szorítom, csókot nyomok a vállára.
– Én is szeretlek.
Lehunyom a szemem, és másra sem vágyom, csak hogy úgy,
ahogy van, eltöröljem az elmúlt két napot a föld színéről.
Atlas félreismerte Ryle-t.
Már csak az kéne, hogy erről ő is tudjon.

---

Tizenhatodik fejezet
– 
MÁRMINT... NEM AKAROK ÖNZŐ LENNI, de meg sem
kóstoltad a desszertet, Lily – nyöszörgi Allysa. – Annyira finom
volt!
– Soha többé nem megyünk vissza oda – közlöm vele.
Úgy dobbant a lábával, mint egy kisgyerek.
– De...
– Nem! Tiszteletben kell tartanunk a bátyád érzéseit.
Karba fonja a kezét.
– Tudom, tudom. Miért kellett tombolnia a hormonjaidnak
bakfiskorodban? Miért kellett beleszeretned Boston legjobb
séfjébe?
– Akkoriban még nem volt szakács.
– Az mindegy – mondja. Kisétál az irodámból, és becsukja az
ajtót.
A telefonom rezeg, üzenet érkezik.
Ryle: Öt órája tart, kábé még másik öt van hátra. Eddig minden
oké. A kezem szuper.
Megkönnyebbülten sóhajtok. Egyáltalán nem voltam benne
biztos, hogy képes lesz végigcsinálni a műtétet, de tudom,
mennyire várta, és most boldog vagyok, hogy minden rendben.
Én: A legbiztosabb kéz egész Bostonban!

---

Felnyitom a laptopomat, és ránézek az e-mailjeimre. Először
is egy