It Ends with Us-Velünk véget ér

Ennek a szakasznak az elolvasását csak a könyv befejezése
után ajánlom, mivel spoilereket tartalmaz.
A legkorábbi emlékem két és fél éves koromból származik. A
szobámnak nem volt ajtaja, csak egy lepedőt szegeitek fel a
nyílás elé. Emlékszem, hallottam, hogy apám ordít. Kilestem hát
a függöny mögül, és láttam, amint felkapja a tévékészülékünket,
aztán hozzávágja anyámhoz, aki hanyatt esett.
Még a harmadik születésnapom előtt elváltak. Attól a
pillanattól 
fogva 
csak 
jó 
emlékeim 
vannak 
apámról.
Egyetlenegyszer sem jött ki a sodrából, amikor velem vagy a
testvéreimmel volt, bár anyámmal számtalanszor megtörtént
ugyanez.
Tudtam, hogy a házasságuknak része volt a bántalmazás,
anyám mégsem beszélt róla soha. Ha szóba hozza, az azt
jelentette volna, hogy rosszat mond apámról, ezt pedig
egyetlenegyszer sem tette meg. Azt akarta, hogy a kettőnk
kapcsolatára ne vessen árnyékot a köztük levő feszültség.
Emiatt mérhetetlenül tisztelek minden szülőt, akik távol tartják
a gyerekeiket kapcsolatuk felbomlásának folyamatától.
Egyszer megkérdeztem apámat a bántalmazásról, ő pedig
őszintén mesélt róla, hogy mi történt kettejük között. A
házasságuk évei alatt alkoholista volt, és kertelés nélkül
elismerte, hogy rosszul bánt anyámmal. Még azt sem titkolta el,
hogy egyszer két ujját is műteni kellett, mert olyan erővel ütötte
meg anyámat, hogy eltörtek.
Apám élete végéig bánta, amit anyámmal tett. Nagyobb hibát
el sem követhetett volna, mint hogy úgy bánt vele, ahogy, és azt
mondta, úgy fog megöregedni és meghalni, hogy az utolsó

---

pillanatig őrülten szerelmes lesz belé.
Úgy érzem, ez nagyon enyhe büntetést, azért, amit anyámnak
el kellett viselnie.
Amikor úgy döntöttem, hogy megírom ezt a történetet,
először anyutól kértem engedélyt. Azt mondtam neki, hogy a
hozzá hasonló nők kedvéért szeretném megtenni. És azok miatt
az emberek miatt is, akik nem tudták megérteni a hozzá hasonló
nőket.
Én is ezek közé az emberek közé tartoztam.
Az anya, akit én ismerek, nem gyenge. El sem tudtam
képzelni, hogy képes lehetett megbocsátani egy embernek, aki
számtalanszor bántotta. Csakhogy amikor elkezdtem ezzel a
könyvvel foglalkozni, és megpróbáltam Lily fejével gondolkodni,
gyorsan rájöttem, hogy ez a kérdés egyáltalán nem olyan fekete-
fehér, mint amilyennek kívülről látszik.
Írás közben nemegyszer kedvem támadt változtatni a
történeten. Nem akartam, hogy Ryle olyan legyen, amilyennek
szántam, mert az első fejezetekben egyszerűen beleszerettem,
éppen úgy, ahogyan Lily is. És éppen úgy, ahogyan anyám
beleszeretett apámba.
A Ryle és Lily közti első incidens a konyhában annak az
estének a története, amikor apám először megütötte anyámat.
Anyu éppen ragut készített, apu pedig részeg volt, és
sütőkesztyű nélkül próbálta kivenni a tálat. Anyám ezt viccesnek
találta, és elnevette magát, egy pillanattal később pedig azon
kapta magát, hogy egy pofontól elterül a konyha padlóján.
Úgy döntött, megbocsátja ezt az esetet, mert őszintének
találta apám bocsánatkérését és megbánását. Annyira feltétlenül
hihetőnek, hogy az apámnak adott második esély kevésbé fájt
neki, mint amennyire az fájt volna, ha összetört szívvel elhagyja.
Idővel ezt az első esetet hasonlók követték. Apám minden
egyes alkalommal megbánást tanúsított, és ígéretet tett rá, hogy
soha többé nem fog előfordulni ilyesmi. Végül eljutottak arra a
pontra, ahol anyám már tudta, hogy apám minden ígérete üres,
de addigra már két lánya született, és Lilyvel ellentétben nem
sok támogatást kapott. A környéken nem működtek menhelyek

---

bántalmazott nők számára. A kormányzat akkoriban alig-alig
foglalkozott a kérdéssel. Ha elhagyja apámat, anyu azt
kockáztatta, hogy nem lesz tető a fejünk felett, de még ez is jobb
volt, mint a másik lehetőség.
Apám sok évvel ezelőtt, huszonöt éves koromban halt meg.
Nem ő volt a legjobb apa, és határozottan kijelenthetem, hogy
nem ő volt a legjobb férj. Anyámnak köszönhetően mégis nagyon
bensőséges kapcsolatot alakíthattam ki vele, mivel időben
megtette, amit kellett, és kilépett a körforgásból. Pedig nem volt
könnyű. Amikor elhagyta apámat, a nővérem még nem volt
ötéves, én pedig nem töltöttem be a hármat. Két teljes évig
babon és makarónin éltünk. Anyám egyetemi diploma nélkül,
egyedül nevelte a két lányát, gyakorlatilag minden segítség
nélkül. Az irántunk érzett szeretete azonban erőt adott neki,
hogy meglépje, amit muszáj volt, bármennyire rettegett is tőle.
Semmi esetre sem szándékozom Ryle és Lily esetével
definiálni a családon belüli erőszakot, mint ahogy Ryle figurája
sem feltétlenül olyan, amilyenek a bántalmazok általában.
Minden helyzet más. Minden végkimenetel más. Úgy döntöttem,
Lily és Ryle történetéhez a saját szüleim történetét veszem
alapul. Ryle-t sok szempontból apámról mintáztam. Mind a
ketten jóképűek, együtt érzők, szellemesek és okosak – néha
azonban megbocsáthatatlanul viselkednek.
Lilyt sok szempontból anyámról mintáztam. Mindketten
törődő, intelligens, erős nők – ám olyan férfiba szerettek bele,
aki nem érdemelte meg a szerelmüket.
Két évvel a válás után anyu találkozott a mostohaapámmal,
aki a jó férj mintapéldájának bizonyult. A gyerekkoromból
meglévő emlékeim kettejükről magasra tették a lécet, amikor
azon gondolkodtam, milyen házasságot szeretnék magamnak.
Idővel aztán eljutottam az esküvőig, és az volt a legnehezebb
pillanat, amikor el kellett mondanom a biológiai apámnak, hogy
nem ő fog oltár elé vezetni – a mostohaapámat kértem meg erre.
Több oka is volt, amiért úgy éreztem, hogy így kell tennem. A
mostohaapámból olyan férj vált, amilyen apámból sosem. A
mostohaapám olyan anyagi hátteret biztosított nekünk, amilyet

---

apám sosem. És a mostohaapám a sajátjaként nevelt bennünket,
miközben egyetlenegyszer sem akadályozta meg, hogy tartsuk a
kapcsolatot a biológiai apámmal.
Emlékszem rá, amikor egy hónappal az esküvő előtt apám
nappalijában ültem. Elmondtam neki, hogy szeretem, de a
mostohaapámat fogom megkérni, hogy vezessen az oltár elé.
Megpróbáltam elképzelni, mivel vághat vissza, és felkészültem
minden eshetőségre. Arra, amit végül válaszolt, mégsem
számítottam.
Bólintott, és csak ennyit mondott:
– Colleen, ő nevelt fel, rászolgált, hogy ő adja oda a kezedet a
vőlegényednek. És ne legyen lelkiismeret-furdalásod, mert ez
így van jól.
Tudom, hogy végtelenül elkeserítette a döntésem, de apaként
volt olyan önzetlen, hogy nem egyszerűen tiszteletben tartotta a
döntésemet, de ügyelt rá, nehogy szemernyi kétség is maradjon
bennem.
Apám végül a vendégek között ült az esküvőn, és végignézte,
amint egy másik férfi vezet oltár elé. Nyilván mindenki azon
gondolkodott, hogy miért nem egyszerre ketten kísértek végig a
templomon, de most visszagondolva már tudom, hogy anyám
miatt döntöttem így.
Igazából nem apám, és nem is a mostohaapám járt a
fejemben, amikor elhatározásra jutottam. Hanem anyu. Azt
akartam, hogy az a férfi álljon a lánya mellett, aki úgy bánt vele,
ahogyan megérdemelte.
Régebben mindig azt mondtam, hogy kizárólag mások
szórakoztatására írok, nem azért, hogy oktassam, győzködjem
vagy tájékoztassam az olvasóimat.
Ez a könyv más. Ez a könyv nem jelentett számomra
szórakozást. Soha életemben nem írtam még ilyen keservesen.
Néha egyszerűen rá akartam csapni a törlés gombra, hogy
visszaszívjam, amit Ryle tett Lilyvel. Aztán át akartam írni a
jeleneteket, amikor Lily megbocsátott, hogy olyanokkal
helyettesítsem, amelyekben egy sokkal elszántabb nő szerepel –
olyan karakter, aki mindig a megfelelő döntéseket hozza a

---

megfelelő pillanatban.
Csakhogy én nem ilyen karakterekről akartam írni.
Én nem ilyen történetet akartam elmesélni.
Azt akartam, hogy a könyvem többé-kevésbé azt a helyzetet
mutassa be, amibe anyám került – és amiben sok nő találja
magát. Úgy akartam körüljárni Lily és Ryle szerelmét, hogy azt
érezzem, amit anyám érzett, amikor elhagyta apámat – azt az
embert, akit teljes szívével szeretett.
Néha elgondolkodom, mennyiben lett volna más az életem, ha
anyám nem úgy dönt, ahogy. Elhagyta a férfit, akit szeretett,
mert így a lányai egy percig sem gondolhatták, hogy természetes
egy ilyen kapcsolat. Nem egy másik férfi mentette meg őt – nem
érkezett herceg hófehér paripán. Minden külső támogatás nélkül
ragadta magához a kezdeményezést, és költözött el apámtól.
Pontosan tudta, hogy attól a pillanattól teljesen másféle
küzdelmet kell folytatnia, amit csak még stresszesebbé tesz,
hogy egyedül neveli majd a gyerekeit. Fontos volt számomra,
hogy Lily karaktere ugyanezt az önállóságot testesítse meg. Lily
a lányuk kedvéért jutott arra az elhatározásra, hogy elhagyja
Ryle-t. Bár nem zárhatta ki teljesen, hogy Ryle végül
megváltozik, és jobb ember lesz, bizonyos kockázatokat
egyszerűen nem éri meg vállalni. Főleg, ha ezzel a
kockázatvállalással a múltban már pórul jártunk.
Ennek a könyvnek a megírása előtt is rendkívüli módon
tiszteltem anyámat. Most, hogy a végére értem, miután
feltárhattam egy apró töredékét a rengeteg fájdalomnak, amit át
kellett élnie, és a rengeteg harcnak, amit meg kellett vívnia,
hogy eljusson oda, ahol ma tart, csak egy dolgot tudok mondani
neki.