|
Elestél a lépcsőn.
De nem úgy estem le.
Ellökött. Megint.
Már másodszor.
Ellöktél, Ryle.
Az egész testemet rázni kezdi a zokogás. Fogalmam sincs,
milyen súlyosan sérültem meg, de nem is érdekel. Semmilyen
fizikai fájdalom nem érhet fel azzal, amit most a szívemben
érzek. A kezét csapkodom, el akarom kergetni magamtól. Feláll
mellőlem az ágyról, én pedig összegömbölyödöm.
Várom, hogy megpróbálja elsimítani a dolgot, mint legutóbb,
amikor bántott, de nem teszi. Hallom, ahogy fel-alá járkál a
szobában. Dunsztom sincs, mit csinál. Még mindig sírok, amikor
letérdel elém.
– Lehet, hogy agyrázkódásod van – mondja szenvtelenül. –
Egy kicsit megvágtad az ajkad. A szemednél levő sebet
bekötöztem. Nem kell összevarrni.
Hűvös a hangja.
– Fáj máshol is? A karod? A lábad?
Úgy beszél, mint egy orvos, kicsit sem úgy, mint egy férj.
– Lelöktél – mondom könnyek között. Nem tudok másra
gondolni, nem tudok mást mondani, nem látok mást magam
előtt.
– Leestél – helyesbít higgadtan. – Úgy öt perccel ezelőtt.
Közvetlenül azután, hogy rájöttem, milyen hazug gazembert
vettem feleségül, bazmeg. – Letesz valamit mellém a párnára. –
Ha bármire szükséged van még, nyilván fel tudod hívni ezt a
számot.
A gyűrött papírdarabra pillantok a fejemnél, rajta Atlas
számával.
– Ryle! – zokogom.
Mi történik?
Hallom a bejárati ajtó csapódását.
Az egész világ összeomlik körülöttem.
– Ryle! – suttogom a semmibe.
A tenyerembe temetem az arcomat, és úgy bőgök, mint még
soha életemben. Végem van.
Öt perc.
Ennyi kell hozzá, hogy ember teljesen megsemmisüljön.
Eltelik pár perc.
Tíz talán?
Képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Még mindig nem
keltem fel az ágyról.
Félek a tükörbe nézni. Csak úgy... félek.
Hallom, hogy a bejárati ajtó kinyílik, aztán újra becsapódik.
Ryle jelenik meg a küszöbön, és fogalmam sincs, hogy gyűlölnöm
kellene-e. Vagy inkább rettegnem tőle. Vagy sajnálnom.
Hogyan érezhetem mind a hármat egyszerre?
A hálószobánk ajtajához nyomja a homlokát, és belefejel.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Megfordul, odaszalad hozzám, és letérdel az ágy mellé.
Megszorítja mindkét kezemet.
– Lily! – szól, és az egész arca eltorzul a fájdalomtól. – Kérlek,
mondd, hogy semmi sem történt. – Megérinti a halántékomat,
érzem, hogy remeg a keze. – Nem bírom ezt. Nem bírom. –
Előredől, erősen az arcomhoz nyomja a száját, aztán a
homlokomnak támasztja a homlokát.
– Kérlek, mondd, hogy nem találkozgatsz vele! Könyörgöm!
Nem tudom, meg tudom-e mondani neki, mert egyáltalán nem
akarok beszélni.
Továbbra is hozzám simul, a keze a hajamat markolja.
– Annyira fáj, Lily! Nagyon szeretlek.
Megrázom a fejemet, ki akarom bökni az igazságot, hogy
lássa, milyen kapitális hibát követett el.
– Rég elfelejtettem, hogy ott a száma – mondom csendesen. –
Az éttermi balhé másnapján... bejött a boltba. Megkérdezheted
Allysát. Csak öt percig maradt. Elvette tőlem a telefonomat, és
beledugta a számát, mert azt gondolta, hogy nem vagyok
biztonságban melletted. El is felejtettem, hogy ott van, Ryle.
Egyetlenegyszer sem néztem meg.
Reszketegen fújja ki a levegőt, és megkönnyebbülten bólint.
– Esküszöl, Lily? Esküszöl a házasságunkra, az életünkre meg
mindenre, hogy nem beszéltél vele azóta a nap óta?
Hátrahúzódik, hogy a szemembe nézhessen.
– Esküszöm, Ryle. Túlreagáltad a dolgot, mielőtt esélyt adtál
volna, hogy megmagyarázzam, mi történt – mondom. – Most
pedig húzz a faszba a lakásomból!
Eláll a lélegzete a szavaimtól. Látom, hogy fennakad benne a
levegő. A hátát a falnak veti, és némán mered rám, mint aki
sokkot kapott.
– Lily! – suttogja. – Leestél a lépcsőn.
Nem tudom, hogy engem akar-e meggyőzni vagy saját magát.
– Menj el a lakásomból! – ismétlem higgadtan.
Mozdulatlanná dermed, nem megy sehová. Felülök az ágyon.
Azonnal lüktető szememhez kapom a kezemet. Ryle
feltápászkodik a földről. Amint tesz egy lépést, visszadőlök az
ágyra.
– Megsérültél, Lily. Nem hagylak magadra.
Fogok egy párnát, és hozzávágom, mintha ezzel kárt tehetnék
benne.
– Kifelé! – ordítok rá.
Elkapja a párnát, mire megragadok egy másikat, felállok az
ágyon, és elkezdem csépelni, miközben tovább üvöltök.
– Kifelé! Kifelé! Kifelé!
Miután becsapódik a lakás ajtaja, földhöz vágom a párnát.
Kifutok a nappaliba, és elreteszelem az ajtót.
Visszasietek a hálószobába, és végigzuhanok az ágyon.
Ugyanazon az ágyon, ahol a férjem mellett szoktam feküdni.
Ugyanazon az ágyon, ahol szeretkezik velem.
Ugyanazon az ágyon, ahová lefektet, amikor megpróbál
rendet vágni a káoszban, amit okozott.
Huszadik fejezet
M
IELŐTT
TEGNAP
ESTE
ELALUDTAM
, próbáltam összerakni a
telefonomat, de nem tudtam mit kezdeni vele. Két darabra
hullott szét. Úgy állítottam be a vekkert, hogy a szokottnál
korábban ébresszen, és munkába menet legyen még időm venni
egy újat.
Az arcom egyáltalán nem néz ki olyan borzalmasan, mint
tartottam tőle. Persze így sem rejthetem el Allysa elől, de nem is
akarom. Úgy igazítom a hajamat, hogy nagyrészt elrejtse a
kötést, amit Ryle a szememre tett.
Más nem látszik a tegnap este következményeiből, csak a
vágás az ajkamon.
Meg a folt, ahol kiszívta a nyakamat.
Do'stlaringiz bilan baham: |
