It Ends with Us-Velünk véget ér

– Megmentetted az életemet, Lily – mondta Atlas. –
Pedig nem is ez volt a célod.
Közelebb hajolt, és megcsókolta a pontot a nyakam
tövén, amit mindig megszokott csókolni. Tetszett, hogy
újra ezt tette. Nem vagyok oda túlzottan a testemért, de az
a pont ott a kulcscsontomnál a kedvenc helyem lett
magamon.
Megfogta a kezemet, és azt mondta, a tervezettnél
korábban áll katonának, de nem mehetett el anélkül, hogy

---

ne köszönje meg nekem, amit érte tettem. Azt is mondta,
hogy négy évig lesz távol, de még véletlenül sem szeretné,
hogy tizenhat éves lányként ne éljem az életemet egy olyan
fiú miatt, akivel sosem találkozom, és aki felől még csak
nem is hallok.
Attól, amit ez után mondott, az ő kék szeme is könnybe
lábadt.
– Lily! Fura dolgokat produkál az élet. Nem is tart túl
sokáig, úgyhogy azt a néhány évet a lehetőségekhez
mérten ki kell használnunk. Nem szabad olyasmire
vesztegetni az időt, ami egy nap talán megtörténik, de
talán soha semmikor nem lesz valóság.
Értettem, miről beszél. Azt akarta mondani, hogy ha
egyszer elmegy katonának, ne kapaszkodjam belé, amíg
nem lehetünk együtt. Pusztán arról van szó, hogy két
ember kisegítette egymást, amíg szükségük volt rá, és
menet közben összeolvadt a szívük.
Nehéz volt megélni, hogy el kell válnom valakitől, akivel
eleve nem is igazán voltam együtt. Azt hiszem, a közös
pillanatok során mind a ketten tudtuk, hogy ez nem örökre
szól.
Igazából magam sem tudom, miért, mert úgy érzem,
könnyen szerelmes tudnék lenni belé a végtelenségig.
Szerintem hétköznapi körülmények között, ha tipikus tinik
lennénk, ő pedig szokványos életet élne egy szokványos
családban, igazi pár is lehetnénk. Olyan, ahol a férfi és a nő
tökéletesen passzol egymáshoz, és az életükbe a
kegyetlenségnek még a szele sem férkőzik be.
Meg sem próbáltam rávenni, hogy gondolja meg magát.
Úgy érzem, olyan kapcsolat van köztünk, hogy azt még a
pokol tüze sem szakíthatja szét. Elmehet katonának, én
meg eltölthetem nélküle a tízes éveimet, hogy aztán megint
minden a helyére billenjen, ha eljön az ideje.
– Teszek neked egy ígéretet – mondta még. – Amint
elég normális életet fogok élni hozzá, hogy te is a része
lehess, megkereslek. De azt nem akarom, hogy várj rám,

---

mert talán sosem lesz ilyen.
Nem tetszett ez az ígéret, mert két dolgot jelenthetett.
Vagy attól tartott, hogy nem ússza meg élve a
katonaságot, vagy nem hitt benne, hogy az élete valaha is
elég jó lehet nekem. Pedig nekem már így is éppen
megfelelt.
Azért bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Ha nem jössz vissza értem, én megyek el érted. És az
nem lesz szép, Atlas Corrigan.
Csak nevetett a fenyegetésemen.
– Hát nem lesz túl nehéz megtalálni. Pontosan tudod, hol
leszek.
Elmosolyodtam.
– Ahol minden jobb.
Visszamosolygott rám.
– Bostonban.
És akkor megcsókolt.
Ellen, tudom, hogy felnőtt vagy, és nem újdonság neked,
ami ezután következett, de még mindig csak feszengve
tudok beszámolni neked a következő órák eseményeiről.
Maradjunk annyiban, hogy rengeteget csókolóztunk.
Rengeteget nevettünk. Rengeteget szerettük egymást.