A magyar nyelvű zsoltárének katolikus hagyománya66
Középkori művelődéstörténetünk tanúsága szerint a magyarság a kereszténység felvételével a bibliai zsoltárokat is megismerte. A Psalterium Davidis az európai példák nyomán magyar földön is a kezdő latintanulás olvasókönyve volt. Már 1020 táján Szent Gellért püspök székhelyén, Csanádon harminc ifjú ebből tanulta a latin zsoltározás és éneklés elemeit is.67 A középkor vége felé pedig a zsoltározás ismerete a laikus értelmiség körében annyira általános lehetett, hogy még a világiak is bele tudtak kapcsolódni az ünnepi zsolozsma végzésébe. Jól ismert krónikás adat szerint 1527-ben a töröktől megszállott Budán a királyi kápolna elmenekült papsága helyett a Zápolya János választott király kíséretében megjelent főurak maguk énekelték a kórusban a Mindenszentek ünnepének vecsernyéjét.68
A gyér számban megmaradt középkori nyelvemlékek között négy teljes magyar nyelvű psalterium-kódex található.69 Ezek nyelvi állapota a másolásuknál régebbi keletű. A fordítások korábban készültek, és a XIV/XV. század fordulóján már megvoltak. Kettőt közülük dunántúli ferences apácák használtak. Ezek prózai fordítások a magyar nyelven gregorián dallammal végzett zsolozsmázáshoz.70 A XVI. század elején tehát a zsoltárok ismerete és magyar nyelven való használata középkori hagyományokból fakadhatott.
A reformáció terjedésével azonban az anyanyelven való zsoltáréneklésben lényeges változás történt. A latinul nem tudó hívek igénye nyomán alakult ki és terjedt el a verses formában szerkesztett zsoltárének vagy zsoltárparafrázis. Ebben a fordító versben fejtette ki, olykor megrövidítve és hitbeli igazságokkal megtoldva vagy társadalmi mondanivalóval átszőve magyarázta az ószövetségi bibliai zsoltárok szövegét.71
E műfaj kezdeményezője Luther volt. Ez az éneklési forma magyar földön a szellemi, lelki megújulást hirdető reformációval a nép körében a protestánsoknál és katolikusoknál egyaránt és igen korán népszerűvé vált. Jellemzőként említjük, hogy Gálszécsi István 1536-ban Krakkóban megjelent énekeskönyvében, az első magyar nyelvű protestáns énekeskönyvben alig hat-nyolc évvel a keletkezésük után már három Luther-ének fordítása megtalálható.72 Ezek azonban még nem zsoltárparafrázisok. Jellemző azonban, hogy átvette őket három évtizeddel később Huszár Gál is az 1560-ban Debrecenben megjelent nevezetes gyűjteményébe, A keresztyéni gyülekezetben valo isteni dicheretecbe.73 Ebben már 38 verses zsoltárparafrázis is található, közöttük kettő Luther fordítása alapján készült.74 További tizenkettőnek pedig már a szerzőjét is ismerjük. Ők a XVI. század első felének reformátorai voltak, többen eredetileg katolikus papok vagy szerzetesek, akik a wittenbergi egyetemen Luther környezetében is megfordultak. Huszár Gál gyűjteményének ez a gazdagsága viszont a korábbi tradíciót is sejteti: énekei túlnyomórészt már korábban kéziratos gyűjteményekben közkézen foroghattak, és a hagyományos énekeken kívül még a saját szerzéseit és kortársai énekeit is közreadta. A további fejlődés szempontjából lényeges, hogy a zsoltárparafrázisok A psalmusokból való isteni dicséretek címmel már itt mint műfaj jelennek meg. Ez a továbbiakban az énekeskönyvek jellegzetes és leggazdagabb csoportja.
A műfaj eredetének, hazai keletkezésének vizsgálatánál az is fontos, hogy a 36 hiteles lutheri énekből az 5 zsoltárparafrázis közül csupán kettőnek (Ps. 12. és 130.) van magyar nyelvű változata. Ebből viszont az következik, hogy a reformáció első magyarországi terjesztői ismertek már Luther nyomán keletkezett más német zsoltáréneket, és megpróbálkoztak maguk is ilyenek szerzésével. A legkorábbi ismert énekszerzők adataiból és az énekek számának a XVI. század második felében, az 1560-1582 között megjelent nyomtatott forrásokban való ugrásszerű gyarapodásából pedig főként a korai kéziratos hagyományra következtethetünk. A gyors ütemben gyarapodó zsoltárénekek már kinyomtatásuk előtt kéziratban terjedtek a lelkészek, az iskolamesterek, a kántorok, az írni-olvasni alig vagy egyáltalán nem tudó egyszerű nép, gyülekezetek körében. A zsoltárénekek - minden jel szerint hitvallásbeli különbség nélkül - igen hamar közkedveltté váltak, és megmaradtak a katolikusoknál is a XVIII. század végéig.
A katolikusok közötti terjedésnek első nyomai éppen Huszár Gál debreceni énekeskönyvének megjelenési idejéből valók. Oláh Miklós esztergomi érsek 1560-ban tartott egyházmegyei zsinatának „XVI. De missae sacrificio” című cikkelye szabályozta a nép nyelvén felhangzó templomi énekek gyakorlatát. Előírta, hogy csak jóváhagyott, vagy csak száz esztendőnél régebbi énekeket szabad énekeltetni: „Ne vulgares illae aut latinae etiam cantilenae, praeter eas, quas ante centum annos maiores nostros certo probasse constet, aut praeter eas, quae posthac a nobis fuerint approbate, in templis maxime, admittantur.”75 Ezt a rendelkezést általában Telegdi Miklós 1577-ben Bécsben és Nagyszombatban megjelent első két posztillás könyvének karácsonyi, újévi és húsvéti énekeire szokás alkalmazni.76 A zenetörténet Telegdi énekeit száz évnél korábbiaknak, feltehetően középkor végieknek tekinti. A latin szövegbe foglalt tiltás azonban nyilván vonatkozik a bizonytalan eredetű, tanbeli tévedést is tartalmazó, az egyházi tekintély által jóvá nem hagyott darabokra. Az ilyenek meglétét feltételezi. Ennek a gyakorlatnak tehát korábban, egy-két évtizeddel előbb kellett kezdődnie. A töröktől megszállott ország nagy részében a katolikus hívek lelkipásztor nélkül maradtak. A reformáció első térhódítása idején pedig még a tanultabbak sem, az egyszerű nép pedig a legkevésbé tudott különbséget tenni a tanításbeli változásokban, azokat aligha értette. Az istentisztelet szokásos kellékei, a képek, az oltárok, a misemondó ruhák, a szertartások sem tűntek el egyszerre. A kéziratos emlékek tanúsága szerint a reformált gyülekezetek graduális énekgyakorlata több emberöltő múltán is megőrizte a középkori magyarul énekelt himnuszok, antifonák, zsoltárok hagyományát. A reformáció megjelenésekor tovább élt a latin zsolozsma elemeit átvevő, leegyszerűsítő graduálok használata. Ugyanakkor a katolikusok is könnyen és szívesen átvehették a protestánsok magyar nyelvű énekeit. A zsoltáréneklés szokása az idézett dekrétum utalása szerint azonban már aligha lehetett a prózában fordított bibliai zsoltároknak gregorián dallammal való éneklése. Itt már a verses zsoltárparafrázisokra is történhetett utalás. Használatukat a katolikus egyház az egyszerű nép kedvéért és a vallási egység megmentése érdekében hivatalosan is megengedte. Ennek nyoma más hivatalos megnyilatkozásokban is felfedezhető.
Az egyháziak és világiak ugyanis egyaránt szerették volna a nép tömegeit és a reformációval szimpatizáló papságot a római egyházban megtartani. Ennek lehetőségét remélték az 1545-ben megindult tridenti zsinat kodifikált reformjaitól is. A protestánsokkal való megegyezés reményének lehetőségét tükrözi az a próbálkozás is, amellyel I. Ferdinánd magyar király 1560 táján kérte a pápát, hogy a további szakadás megállítása érdekében adjon felmentést a nős papoknak a cölibátus kötelezettsége alól, a híveknek pedig engedje meg a két szín alatti áldozást. Az előterjesztett kérések között az anyanyelven történő templomi éneklésre is történt utalás. Ennek eredményeként Oláh érsek 1564-ben tartott következő zsinatának határozatai közé bekerült egy királyi dekrétum, amely római döntést közvetített. A pápa a cölibátusra vonatkozó kérést ugyan elutasította, de megengedte a két szín alatti áldozást és a mise alatt az anyanyelven való éneklést. A királyi dekrétum szövegében utalás történt a zsoltáréneklésre is: „Hasonlóképpen, minthogy a tanulatlan emberek értelmét a földi dolgok könnyen lekötik, hogy lelküket az Isten iránti hálaadásra és dicsőítésre felkeltsük, megengedhető, hogy az áldozás után a püspök által gondosan megvizsgált és jóváhagyott himnuszt vagy zsoltárt, a megfelelő responsoriummal a nép nyelvén énekeljenek”.77
A templomi éneklésre vonatkozó megjegyzés a reformátusok 1560. évi debreceni zsinatának „Egervölgyi hitvallás” névvel ismert határozatai között is található. Ez az irat 1562-ben Ferdinánd királynak és fiának, Miksa főhercegnek címezve Debrecenben nyomtatásban is megjelent.78 Benne az egri protestánsok Verancsics Antal püspökkel szemben az ország vallási egységét visszaállítani törekvő uralkodó elé terjesztették katolikusnak mondott hitvallásukat, és többek között hangsúlyozták az anyanyelvű templomi éneklést, tiltották a latin énekek gyakorlatát. Az itt említett „pápista énekek” is elsősorban a középkori latin szövegű, gregorián dallammal énekelt darabokra vonatkoztak.79 Ezek meglétét, ismeretét és gyakorlatát a Huszár Gál-féle 1560. évi énekeskönyv forrás- és dallamutalásai is tanúsítják.80
A katolikus forrásokban megfigyelhetők egyik-másik zsoltárparafrázisnál a sokszori másolás következményeként kialakult szövegromlások, variánsok. Ezek gyakran egyetlen korábbi nyomtatott protestáns változatra sem vezethetők vissza. Ilyen szempontból a legérdekesebb a XVII. század legrégibb és legjelentősebb katolikus kántorkönyve, Petri András csíkszentkirályi iskolamester 1630-1631 között összeírt énekeskönyve. Ez 211 régi - nem ritkán középkori eredetű - magyar éneket tartalmaz. Az egyes énekek szöveghagyományában a XVI. századi protestáns templomi éneklés hagyománya is kimutatható. A régebbről örökölt szövegek között ebben a gyűjteményben 14 protestáns eredetű zsoltárének van.81 Ezeket minden bizonnyal már korábban is használták a katolikus templomokban.
Petri András kéziratos énekeskönyvéből hat zsoltárparafrázis átkerült Kájoni János nevezetes nyomtatott gyűjteményébe, a Cantionale catholicumba (Csík, 1676). Ez a kiadvány a XVII. század legterjedelmesebb - mindmáig ható - nyomtatott katolikus énekgyűjteménye volt. A hagyományozás szempontjából fontos mozzanat, hogy Petri András ugyanabban a csíki kolostorban tanult, nevelkedett, ahol egy emberöltővel később Kájoni János is működött. Minden jel szerint Petri kéziratos kántorkönyvét Kájoni ismerte. A Cantionale catholicum 545 nyomtatott magyar énekszövege között külön fejezetben Szent David soltarai címmel 60 zsoltárparafrázis, közöttük 52 protestáns eredetű található. Ezek - más egyéb protestáns énekkel együtt - megtalálhatók az 1654-ben Lorenz Brewer lőcsei nyomdájában, majd ugyanebben az évben Szenci Kertész Ábrahám váradi műhelyében is megjelent Keresztyeni isteni dicséretek, mellyeket az magyar nemzetben reformáltatott ecclesiákban szoktanak mondattatni című evangélikus énekeskönyvben.82 Jellemző, hogy Kájoni énekeskönyvében megvan Luther híres Eine feste Burg ist unser Gott kezdetű zsoltárparafrázisának (Ps. 45/46) fordítása. Ez a protestáns templomi éneklésnek mindmáig talán legszebb és legnépszerűbb darabja, amely a debreceni énekeskönyvekben 1560-tól, Huszár Gál kiadásától 1806-ig valamennyi edicióban megtalálható. Szövege változtatás nélkül megvan Kájoninál és nyomában néhány katolikus énekeskönyvben is. Általános elterjedésére jellemző, hogy a ma ismert és az evangélikus-református gyülekezetekben énekelt dallamának első kottás változata újabban került elő Huszár Gál 1560. évi kiadásából, sokáig azonban csak katolikus gyűjteményből, Illyés István esztergomi kanonok magyar Psalteriumából volt ismert.83
Illyés István Soltári énekek és halottas énekek című gyűjteménye 1693-ban Nagyszombatban jelent meg, és 77 jórészt protestáns eredetű verses parafrázist tartalmaz.84 Ez a kiadvány a XVII. század folyamán a katolikus templomokban énekelt és a nép által jól ismert zsoltárénekeknek összefoglaló gyűjteménye. A szerző hosszabb időn át volt plébános, és a nép között szerzett tapasztalatai nyomán, a nép számára szerkesztette meg 169 éneket, közöttük 36 kottával is ellátott darabot tartalmazó énekeskönyvét. Előszavában hivatkozott az 1629. és 1638. évi esztergomi egyházi zsinatok határozataira, amelyekben Pázmány Péter tiltotta a magyar nyelvű énekek engedély nélküli használatát és a hitbeli tévedéseket tartalmazó szövegek felülvizsgálatát írta elő.85 Illyés István nyilván ezért is hangsúlyozta, hogy a verseket a Biblia szövegének betűjéhez igazította. A címlapon és az előszóban megjegyezte: „a szent Biblia bötüjéhez inkab mint az-elött, alkalmaztatván”. Ugyancsak elhagyta a versszerzőknek „idegen és eretnek értelmü toldásait”. Arra azonban vigyázott, hogy az eredeti kezdősorok és a régi megszokott dallamok megmaradjanak, hogy a nép az énekeket felismerhesse: „Nótájokat ... megtartottam, sőt a kezdeteket-is, hogy a’kik azokhoz szoktak, mindgyárt kezdetektől tudhassák”. A kántorokat pedig figyelmeztette, hogy a „közösség nagyobb vigasztalására” mindig a napi evangéliumi szakaszhoz, az ünnep minden fajta más templomi alkalomhoz illő, megfelelő zsoltárt válasszák. Ezért a könyve végére az „alkalmatos”, a napi evangéliumhoz vagy ünnephez illő zsoltárokról külön mutató táblázatot szerkesztett.
Illyés Istvánnak ez a zsoltárkönyve az utolsó kiadvány ebben a műfajban. A zsoltárparafrázisok használata a katolikus templomi éneklésben a XVIII. század folyamán lassan kihalt. A közösségben való éneklésnél az a forma került előtérbe, amelyet már Illyés is célzott tematikus mutatójával. Már az 1674-ben Kassán megjelent és lényegesen átalakított Cantus catholici ismeretlen szerkesztője is ezt az új formát akarta kialakítani: énekeit nemcsak az egyházi év és a szentek ünnepei rendjében, de a mise részeihez alkalmazva szerkesztette meg. Zsoltárokat pedig már nem közölt. Ez az irányzat figyelhető meg a következő, XVIII. század elejétől a kéziratos énekeskönyvekben is. A század első két évtizedében néhány kántorkönyvbe még bemásolták Illyés psalteriumának néhány darabját.86 A zsoltárénekek helyett azonban a katolikus énekeskönyvekben a tridenti zsinat óta kialakított új formák, műfajok kerültek előtérbe. Kialakult a miseliturgia részeihez alkalmazott énekek, a vasárnapi evangéliumok vagy a szentek ünnepeire énekelhető darabok használata. A nyomtatott énekeskönyvekben a XVIII. század végétől már csak ilyenekkel találkozunk. Szentmihályi Mihály Egyházi énekes könyve (Eger, 1797-1798) második részében még található ugyan 43 zsoltárparafrázis. A szerkesztő ezek címében gondosan közölte, milyen alkalommal lehet leginkább énekelni. Az ezzel egy időben megjelent másik nagy gyűjteményben, Bozóki Mihály Katólikus kar-béli kótás énekeskönyvében (Vác, 1797), amely a XIX. század első felében is népszerű volt, már csak a hét bűnbánati zsoltárt találjuk, a Pázmány imádságoskönyvéből örökölt katolikus és a hagyományos protestáns változatot párhuzamosan közölve. Bozókinak még ismerjük egy igen gazdag kéziratos énekeskönyvét is, amelyben a nyomtatott kiadásának folytatásához gyűjtött anyagot. Verses zsoltárparafrázisnak azonban ebben már nyoma sincs.87
Két évszázad zsoltárénekléséből a katolikus templomi hagyományban egy-két idézett versszak, kisebb részlet élt tovább. Megmaradt azonban a dallamok jelentős része a hivatalos egyházi énekeskönyvekben és gyakran a nép között élő vallásos szokásokban (siratók, betlehemes játékok). A zsoltárparafrázisok személyes ihletésű lírai hangját, költői fordulatait örökölte az élő magyar beszéd, a modern vallásos és világi költészet.88
A tanulmány megjelent:
Gesta Typographorum. Tanulmányok Borsa Gedeon hetvenedik születésnapjára. Szerk. P. Vásárhelyi Judit. Bp., 1993. 19-27.
Do'stlaringiz bilan baham: |