Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Szabad György

Kísérletek a faúsztatás szabályozására

Az árutermelés kibontakozása, majd a piacgazdaság, a tőkés fejlődés meghatározó szerephez jutása a gazdaság és a társadalom megújulásában a fakitermelés és -értékesítés hatalmas kon­junktúráját teremtette meg szerte a világon. Ez a közismerten tartós fellendülés – ha viszonylag rövid válságperiódusoktól meg-megszakítottan is – a XVIII. század derekától a XX. század elejéig erőteljesen érvényesült Magyarországon is. Ebben a periódusban a háztartások növekvő hányada, hovatovább túlnyomó többsége vásárolt tűzifával fűtött, főzött, s ugyancsak vásárolnia kellett a faárut a szerszámnyéllé faraghatótól az épületfán át a zsin­delyezésre valóig. S mindez eltörpült az iparfejlesztéssel, a városbővítéssel járó fake­reslethez mérten, illetve a bányafa és a vasúti talpfa soha korábban fel nem tételezett jellegű és mértékű szükségletéhez képest.¹⁶¹³

Az erdei fa iránti igény rendkívüli arányú és ütemű megnövekedése és nyomában a fa­kitermelés fokozása a faizás megszorítására, általában az erdőélés korlátozására vezetett. Mindezzel szoros kölcsönhatásban gyarapodtak az erdei kártételek, növekedtek az uradalmak meg a tőlük függő jobbágyok, sőt általában az erdőt közvagyonnak tekintő, különböző rendű és rangú lakosok közötti feszültségek. Mindez jól példázható a korábban vizsgált központi fekvésű uradalmak erdőgazdálkodásának történetével. Míg azonban a Komárom és Fejér megyei uradalmakban az úrbéres kötelezettségek, illetve a szerződések biztosította szolgál­tatások keretében, valamint a majorsági erő célszerű összpontosításával és a viszonylag kedvező domborzati, közlekedési adottságokat kihasználva a kitermelt fát a továbbítás, szerencsés esetben a felhasználás helyére juttatták – ez kivételnek számított –, országosan a kitermelt fa elszállítása jelentette a legnagyobb nehézséget. Keleti Károly még az 1870-es évek elején is panaszolta országismertetésében, hogy vannak „a Felvidéken, Erdélyben, de még Horvát-Szlavonországban is úgyszólván érintetlen őserdők, melyek részben út hiányában hozzáférhetetlenek, s hol a túlélt s megdőlt fa halomra rohad”. Az úthálózat kiépítése és korszerűsítése, a vasút térhódítása páratlan jelentősége ellenére sem tudott lépést tartani a fa iránti igény növekedésének ütemével. Így történt, hogy a fa hagyományos továbbításának módja, az úsztatás, jobb híján és viszonylagos olcsósága miatt fennmaradt, sőt korszakosan még a korábbinál is fontosabb szerephez jutott.¹⁶¹⁴

A folyókban bővelkedő ország vízrajzának koordinátái már Janus Pannonius számára ismertek voltak, hiszen meg is verselte őket az 1468. évi árvizet megörökítő költeményében.¹⁶¹⁵ Werbőczy pedig 1514-ben közismert tényként hivatkozhatott arra, hogy „a folyamnak, különösen [...] a hajókázhatónak jövedelme nagy becsértékű”.¹⁶¹⁶ Az időben messze visszanyúló előzményekkel bíró vízjogunk természetesen elsősorban az árvédelemre, töltések készítésére összpontosította a figyelmet, a hajózásnak és magának a faúsztatásnak a szabályozása a XVI–XVII. század fordulójától vált a törvényhozás tárgyává. A Garam folyón – amely már a XI. század végén tutajt hordott a hátán – törvény tilalmazta a tutajok, illetve a fát szállító egyéb vízi járművek mozgását akadályozó malom működését.¹⁶¹⁷ 1625-ben törvény inti a besztercebányai kamarai tisztségviselőket, hogy ne akadályozzák az ország lakosainak „szabadságát és jogát” – többek között – „a fáknak, gerendáknak, tutajoknak, deszkáknak és egyéb, házak építésére alkalmas dolgoknak” a „folyóvízen való elszállí­tásában”.¹⁶¹⁸ 1638-ban a „fa eszközöknek a Garam folyó segélyével való szállítása” akadályozásának eltiltását megismételték, illetve ki is terjesztették, általában intve a tisztség­viselőket, hogy Liptó, Árva, Turóc és Trencsén vármegyék lakói „a Vág folyón a tutajok, deszkák, zsindelyek és efféle faneműek szállításában és szabad eladásában ok nélkül meg ne akadályozzák, le ne tartóztassák, jog és igazság ellenére ne taksálják és ne bántsák”, sőt segítsék abban, hogy azok „tutajaikat és áruikat illő árban minden nehézség és akadály nélkül, azoknak, akiknek akarják, eladhassák”.¹⁶¹⁹

Az erdélyi fejedelemségben is megszülettek a folyókon való közlekedés biztosítását célzó jogszabályok. Vizsgálatot és szükség esetén – büntetéssel súlyosbítva – az építmény lerontását rendelték el, ha egy folyón a közlekedésben „akadályokat nemző új malmok” létesítése bizonyosodna be.¹⁶²⁰

A vízen szállított faárut érintő kérdésben meglehetős ellentmondásossággal alkotott jogszabályt a magyar törvényhozás 1723-ban. Kimondta, hogy sem a földesurak, sem a helybeli kereskedők vagy haszonbérlők, illetve mások sem „a hajókat vagy tutajokat[...] s egyéb anyagokat a kikötőkben vásár idején vagy azon kívül csekély ár ajánlása mellett[...] előre meg ne vegyék vagy le ne foglalják”. A szabad versengésnek és áralakulásnak kedvező rendelkezést azonban sokban elerőtlenítette az a kiváltságőrző toldalék, miszerint „a földesurak elővásárlási joga azonban méltányos árért épen maradjon”.¹⁶²¹ A kérdéskörrel alaposan foglalkozó 1751. évi országgyűlés „a fanemű tárgyak elővételének meggátlása” érdekében a korábbi jogszabály megerősítésének szükségességéről szólt, különös tekintettel a komáromi, a budai, a pesti vagy másutt tartandó országos vásárokon működő kereskedőkre. Közvetlenül utalt azonban Komárom városára, ahol „a fa és a fából való tárgyak elővételére” az „alkalom leginkább megvan, és ahol ez a tilalmas szokás már régóta elharapózott”. A „törvény áthágóját” az áru elkobzásával fenyegette a jogszabály. Rendelkezésének hatékonyságát azzal remélte biztosítani, hogy a kobozmány harmadát a feljelentőnek ígérte.¹⁶²² Ugyanakkor az országgyűlés megtiltotta „a hajóknak és tutajoknak, melyek bármely folyón föl- vagy lefelé mennek” a megsarcolását a földesurak, a katonaság vagy a városi hatóságok által, mégpedig 100 arany büntetésnek és a perköltség megfizettetésének kilátásba helyezésével.¹⁶²³

Az országgyűlés korántsem csupán a visszaélések elhárításával törekedett a faáruk forgalmazásának előmozdítására, igyekezett piacra jutásuk objektív feltételein is könnyíteni. Ezt célozta „a káros malmok megszüntetéséről” rendelkező jogszabály, amelynek meg­hirdetett törekvései közé sorolták, miszerint az ország mind több folyója váljék „hajózásra és tutajozásra” alkalmassá.¹⁶²⁴ A károsnak ítélt malomgátak, sőt malmok eltávolítása fontos eleme lett a XVIII. század derekától, de különösen annak végétől kibontakozó vízszabályozási munkálatoknak, amelyekről a Tiszántúl régiójából módszeres feltáró munka eredményeként történeti áttekintéssel rendelkezünk.¹⁶²⁵

Egyfelől a fakonjunktúra felívelése, másfelől a vízi szállítás elemi lehetőségeit kialakító folyamszabályozás megindulása teremtette meg annak felté­teleit, hogy a faúsztatás átlépje alkalmi és regionális kereteit. A Bánffyak kalotaszegi uradalmának – Imreh István által feltárt – adatai tanúsítják ennek a folyamatnak az érvényesülését a XVIII. század vége és a jobbágyszabadító forradalom közötti két nemzedéknyi időkeretben, különösen pedig az 1848-at megelőző két évtizedben. A Bánffyak gondosan vezetett nyilvántartása megőrizte a Sebes-Körösön úsztatott s általuk adóztatott faáru mennyiségét és összetételét. Amint Imreh István kimutatta, a tutajok száma – némi hullámzással – kétszeresére, háromszorosára emelkedett, az értük szedett „taxa” pedig közel négyszeresére.¹⁶²⁶ Érdemes felfigyelni arra, hogy ebben a falusi fafaragó háziipart is fellendítő időszakban a fát megmunkáló erdélyi céhes iparosok számaránya (a szerszámkészítők kivételével) csak lassan emelkedett (amiben a céhek „bezárkózásának” is szerepe lehetett), a fakereskedőké viszont megsokszorozódott.¹⁶²⁷

A „közelítés”, a kivágott fa lejuttatása csúszdákon, vontatással, szekérrel, szánnal a döntési, vágási helyről az úsztatásra, tutajozásra alkalmas pontra, majd maga a nagy hozzáértést, nem kevés bátorságot igénylő, kivételes életformát alakító, archaikus jellegzetességeit sokáig megőrző mesterség már egykorúan nagy figyelmet keltett, fokozatosan pedig a néprajz tudós művelői szakszerű tanulmányozásának körébe került.¹⁶²⁸

Az ármentesítést, illetve a közlekedés megújítását célzó folyószabályozási és csatornaépítési munkálatok elkerülhetetlenné tették, hogy a korábban idézett jogszabályok a faúsztatás, az óriási méretűvé növekedett tutajozás tekintetében is kiegészítésre ne kerüljenek. „Az ország közhaszna, a kereskedés vagy hajókázás előmozdítása” végett alkotott törvények,¹⁶²⁹ a gyakran a joghézagok kitöltését célzó törvényhatósági szabályozások, a községi határokat átlépő folyamatokkal birkózó falutörvények – ahol egyáltalában ilyenek léteztek – mind kevésbé bizonyultak kielégítőeknek.¹⁶³⁰ Maga a Magyar Gazdasági Egyesület az 1860-as évek első felében úgy fogalmazott, miszerint „Magyarországon a nemzetgazdasági érdekeknek teljesen megfelelő rendszeres és virágzó erdőmívelés életbe léptetésére törvényhozási intéz­kedés kívántatik”.¹⁶³¹ A szabályozás szükségességét messzemenően vonatkoztatták a kitermelt fának a szállítására is.

Érdemleges szabályozást az 1879. évi erdőtörvény és a vízjogot korszerűsítő 1885. évi törvény hozott. Az előbbit hosszas tárgyalások és számos előmunkálat elkészülte után 1879 elején kiérlelt javaslatként nyújtotta be Kemény Gábor br. földművelés-, ipar- és keres­kedelemügyi miniszter (Alsó-Fehér megyei erdőbirtokos, aki a selmecbányai akadémián is folytatott erdészeti tanulmányokat).¹⁶³² A törvény megalkotásának szükségességét előadója, Perényi Zsigmond br. többek között így indokolta: „az ötvenes évek óta feltűnt korszak, a közlekedési eszközök szaporodása, [...] az eddig ismeretlen emelkedést öltött kereskedelem és üzérkedés, [...] a nagyobb szükséglet, korlátok hiányában az erdőségekben rejlő és könnyen hozzáférhető tőke gondatlan és meg nem engedhető fogyasztására vezetett”. Ehhez járultak – folytatta felidézve az utolsó másfél évtized súlyos természeti csapásait¹⁶³³ – „aggasztó, rendellenes légmérsékleti tünetek, [...] amelyekről az ezelőtti generatio ismerettel alig bírt, [...] legújabban dúló árvizek”, amelyek együttesen „az erdőségek gondozására hívják fel a törvényhozás figyelmét”.¹⁶³⁴

Az 1879 nyarára megszületett erdőtörvény sokoldalú ismertetését jórészt elvégezte az idézett szakirodalom. Így vázlatos áttekintésünk bátran korlátozódhat a faúsztatás témaköréhez közvetlenül kapcsolódó rendelkezéseire. Az „általános határozatok” közül figyelmet érdemel szempontunkból is „az irtás és tarvágás” tilalmazása minden olyan esetben, amely veszélyez­tethetné értelemszerűen a kivágott fa „közelítésére” is szolgáló közlekedési, szállítási utak biztonságát.¹⁶³⁵ Az erdei kártételek szankcionálásáról szólva büntetni rendelte a törvény többek között azt, akit „hídnak, átmetszetnek, útnak, ergettyűnek vagy csúsztatónak, víz­fogónak vagy a fausztatásra szolgáló más eszközöknek” a megrongálásában vétkesnek találnak.¹⁶³⁶ De büntetéssel fenyegette azt is, aki „jogtalanul vagy engedély nélkül vagy az engedélyezett helyen kívül ergettyűt (csúsztatót) készít”.¹⁶³⁷ A jogszabály körültekintően rendelkezett arról, hogy bárkinek a birtokán „idegen erdei termékek – a fát természetesen ideértve – bármely mívelési ághoz tartozó földjein, illetőleg magán-útjain átszállíttassanak, ha azok az erdőből különben vagy épen nem, vagy csak tetemesen nagyobb költséggel lennének elhordhatók”, de csak engedély birtokában és kártérítési kötelezettség mellett.¹⁶³⁸

Egy teljes fejezetet szántak a törvényalkotók a „szállítás a vízen” problémakörnek. Min­denekelőtt „szabadon gyakorolhatónak” ismerték el a tutajozást azon folyószakaszokon és patakokon, ahol az „mesterséges vízépítmények létesítése” nélkül állandó gyakorlattá vált. Ilyen „építmények” fennállása esetén, illetve a hajózásra ténylegesen használt szakaszokon azonban mind „a fausztatásra vagy tutajozásra és az e célra szolgáló vízépítmények fel­állítására” az illető törvényhatóság, illetve annak közbenjöttével a miniszter engedélyének megszerzését tették szükségessé.¹⁶³⁹ Az engedélyezés feltételei kimondatlanul, de nyilvánvalóan nagyvállalkozókra, legfeljebb vállalkozásba tömörültekre szabottak voltak. A jogszabály kimondta, hogy „a vállalat és befektetendő tőke nagyságával arányban álló időtartamra, legfeljebb azonban 50 évig terjedhető időre adható” engedély.¹⁶⁴⁰ Az enge­délynek tartalmaznia kellett az évente leszállítandó fa mennyiségét, a „tutajozás vagy usztatás” céljából létesítendő építmények meghatározását, továbbá azt is, hogy működését hogyan kívánta az engedélyért folyamodó az adott szakaszon már „létező malmok vagy más iparüzletek”, továbbá öntözőtelepek „korábban szerzett jogaival összeegyeztetni”.¹⁶⁴¹ Az engedélyesnek meg kellett osztania a beruházás költségeit és a szállítási lehetőségeket a korábban vagy későbben engedélyhez jutottakkal „a szállítandó famennyiség és a használati idő arányában”.¹⁶⁴² Egyszerre jelzi a faúsztatás korábban hiányzó szabályozásának fontosságát és a feszülő érdekellentéteket annak törvénybe iktatása, hogy a „kizárólagos usztatási vagy tutajozási joggal bírók[...] kötelesek a szállítás tekintetében az illető usza-vízre utalt erdőbirtokosoknak[...] az úsztatást vagy tutajozást megengedni”. Ez a „kötelezés” azonban két fenntartással párosult, csak akkor lettek ugyanis az engedélyesek erre köte­lezhetők, ha az érdekeltekkel „a fausztatás teljesítésére nézve megegyezni nem tudtak”, s – ami még súlyosabban eshetett a latba – „amennyiben saját fájuk leszállítása ez által nem akadályoztatnék”. Módjuk volt azonban az engedélyeseknek az úsztatási saját joggal nem bíró erdőbirtokosoknak (nyilván főként a kistulajdonosoknak) „a szállításra előkészített fakészleteit a helyi árak mellett megvenni”, ami feltehetően a törvénynek a viták és vissza­élések melegágyát kialakító rendelkezése lett. Ezen nem sokat enyhíthetett, legfeljebb rangsort teremtett a visszaélésben, hogy a rendelkezés annak deklarálásával zárult, „ha az illető usza-vízre utalt valamennyi erdőbirtokos fája nem lenne leszállítható, akkor az elsőség azt illeti, kinek fája a kizárólagos usztatási vagy tutajozási jog birtokosának leszállítandó fa­készletéhez legközelebb esik”.¹⁶⁴³ Az, hogy kié esett a legközelebb, aligha a véletlen műve volt.

A monopolizáló törekvéseknek tágítható réseket nyitó jogszabály az eltulajdonítás és a károkozás elhárításáról gondoskodni igyekezett. Az előbbit szolgálta – többek között – az a rendelkezés, miszerint „a szállítandó tutajfák és épületfák a szállító bélyegével megjelölendők”. Így élt tovább még egy ideig a hajdani „fajegy” vagy „rönkjegy”, amely eredetileg tulajdont, később esetleg favágói teljesítményt jelölt.¹⁶⁴⁴ Körültekintően rendelkezett a törvény a faúsztatók, tutajosok által netán okozott kártételek megaka­dályozásáról, illetve büntetéséről. Olyan módon azonban, hogy lehetővé váljék ennek az archaikus, ám még mellőzhetetlen szállítási eljárásnak a modernizálódást célzó gazdasági fejlődésmenetbe illesztése.¹⁶⁴⁵

Ezt az egyeztetési szándékot igyekezett érvényesíteni a „vízjogról” rendelkező, ugyancsak hosszú előkészítés után, 1885-ben megszületett és a faúsztatás, tutajozás dolgában is a korábbi szabályozás kiteljesítésének szándékával megalkotott törvény.

A törvényjavaslat vitájában az ellenzéki szónokok jó része helyeselte, amit a javaslat továbbmunkálását indítványozó Mocsáry Lajos a tervezet elvont általánosságait kifogásolva úgy fejezett ki, hogy „a Duna és a kis patak nagyon különböző törvényhozási objektum”.¹⁶⁴⁶

A jogi általánosításra törekvés egyik jellegzetessége volt „a szabad rendelkezés”, illetve „a hatósági rendelkezés alatt álló vizek” használatának különválasztott szabályozására irányuló, ám következetlenül érvényesített törvényalkotói szándék. Témánk szempontjából fontosnak bizonyult az utóbbi kategóriát illető rendelkezések közé soroltan, de valójában általános érvénnyel deklarálása annak, hogy „vízhasználat csak a hajózás, tutajozás és a fausztatás sérelme nélkül gyakorolható”.¹⁶⁴⁷ A vízhasználat engedélyezésénél „irányadónak” a „közgazdasági tekintetben fontosabb érdeket” hangoztatta a törvényszöveg, vitatható fogódzókat nyújtva ennek érvényesítéséhez. „Egyenlő jelentőségű vállalatok közül a parti birtokosnak elsősége van – deklarálta –, utána következik a vízfolyás fenntartásához hozzájáruló birtokos s csak azután más birtokos. Egyenlő körülmények között a vízfolyás mentén feljebb fekvőnek az alsóval szemben elsősége van.” Az „egyenlő jelentőség” objektív kritériumainak hiánya – nemcsak a törvényhozók egy része számára – a megfogalmazás egyértelműségét nagyon is megkérdőjelezte.¹⁶⁴⁸

Általánosságban fogalmazott volta ellenére a faúsztatás biztonságát szolgálta annak kimon­dása, hogy a folyóvíz medrének és partjainak „jó karban tartása” az érintett birtokosoknak a „kötelessége”, de annak költségeihez mindazok, akik „abból hasznot húznak, haszonaránylag hozzájárulni tartoznak”. A törvény – józanul – legalább annyiban konkretizált, hogy „a hajózás és tutajozás” érdekeltjének és az arra háruló aránylagos költségek viselőjének „az államot” határozta meg. Ezzel szoros összefüggésben azt is kimondta, hogy „a hajózható és tutajozható folyók szabályozását, azok medrének tisztítását és partjainak védelmét az állam bármikor eszközölheti”.¹⁶⁴⁹

A törvényhozás vitájában, amelyben a folyóvíz „éltető” voltának hangoztatása mellett „hordképességének” fontossága is helyet kapott, témánkat illető aggályok az állam számára biztosított víz- és partvédelmi, szabályozási és mederrendezési munkálatokkal kapcsolatban, még inkább a faúsztatók számára meghatározott szolgalmi jogok tekintetében merültek fel. Többen a partbirtokosok jogainak vélt veszélyeztetését szembesítették a folyóvizeket közle­kedésre, szállításra felhasználók érdekeinek túlzottnak talált méltánylásával.¹⁶⁵⁰ A többség azonban érvelésüket elutasítva nemcsak a vízhasználatért nagy bevételhez jutó állam számára biztosítandó lehetőséget minden szükséges szabályozási munkálatra iktatta törvénybe, hanem a hajózók és a tutajosok, faúsztatók szolgalmi jogait is. A törvény kötelezte a parti birto­kosokat, hogy „a tutajozható és hajózható folyók mentén” kártalanítás nélkül hagyjanak sza­bályrendeletben megállapítandó szélességű „vontató utat” emberek és állatok számára. Ugyancsak kötelezte a parti birtokosokat, hogy tegyék lehetővé, hatóságilag kijelölt helyeken fizetési kötelezettség nélkül, hajók és tutajok kikötését. Mindezzel összefüggött a díjmentes „szabad járás” lehetővé tétele „a fausztatásra jogosítottaknak és munkásaiknak – amennyiben ez a szállítás eszközlése szempontjából elkerülhetetlenül szükséges – közvetlen a víz partján fekvő földeken”. És végül, de nem utolsósorban azt is leszögezték, hogy „veszély esetén a hajók és tutajok bárhol kiköthetnek, kirakodhatnak és partra vontathatók”, ha azonban kárt okoznak, annak megtérítését a parti birtokos joggal igényelheti. Ugyancsak kártalanítást biztosított a törvény azon terület tulajdonosának, amit „vontató utak” áthelyezése, illetve új vontató utak létesítése végett vesznek igénybe.¹⁶⁵¹ A szolgalmi jog gyakorlását megsértő birtokost a törvény 100 forintig terjedő pénzbüntetéssel, behajthatatlansága esetén 10 napig terjedő elzárással fenyegette.¹⁶⁵²

A XIX. század végére a törvényhozás megteremtette tehát a faúsztatás beillesztését az árutermelés és a piacgazdaság megújuló jogrendjébe. A fát „közelítők”, a faúsztatók és tutajosok munkája – archaikus vonásaiból sokat megőrizve – mindinkább megtalálta az erdőbirtokosok és a szállítási vállalkozók által meghatározott koordinátarendszerben a kor gazdasági, társadalmi szerkezetében kialakított helyét, szerepét.