Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Pulszky Ferenc, A. I. Herzen, Lucien Febvre
és Jules Michelet „reneszánsza” és „reformációja”

Eckhardt Sándor Michelet-nek azt a művét, pontosabban ama mű második részét marasztalta el, amelynek első részét hajdan Pulszky Ferenc ismertette Angliában angolul, és A. I. Herzen oroszul, nem beszélve a francia ismertetőkről, akik közül H. Taine a legrangosabb.¹⁰²⁶ A Franciaország története című vállalkozás XVI. századot tárgyaló két kötetéről van szó: a Reneszánszról és a Reformációról. A kettő szerves egységet alkot. A Reneszánszot Lucien Febvre olyan jelentősnek vélte, hogy 1942–43-ban erről tartotta előadásait.¹⁰²⁷ Természetesen, mindhármuknak megvolt a maga olvasata, és a továbbiakban ezeket jelezzük.

Pulszky Ferenc száraz ismertetést írhatott,¹⁰²⁸ mert Herzen nem volt megelégedve vele, és ezért a Timesnak ő maga is akart írni a műről.¹⁰²⁹ Az orosz emigráns ugyanis úgy vélte, hogy Michelet ebben a művében haladta meg saját francia nemzeti szemléletét. Oroszul megjelent ismertetésében „az egyik legköltőibb és legmélyebben gondolkodó francia történeti mű”-nek minősítette, hangsúlyozva: „A kor eme poémája, festménye, filozófiája egyszerű elbeszélés és egyben tüzes polémia, valamint a katolicizmusra mért szörnyű csapás.” Sőt: a vallás megtagadása olyan lépés, melyet Feuerbach tett meg. És ezt Herzen nemcsak azért értékelte, mert maga is ateista volt, hanem amiatt is, hogy a francia romantikus írók gondolkodását alapvetően vallásos jellegűnek tartotta. A nemzeti szempont meghaladását pedig a következőkben látta: Michelet „költői nézőként mutatja be Itália találkozását Franciaországgal, élénk részvéttel mindkettő iránt, szelleme, természete szerint: francia nézőként, aki azonban saját tehetségét érvényesíti, hazafias hátsó gondolat nélkül”. Ez azért nagy szó, mert: a franciák „készek másokat magukkal egyenlőnek tekinteni, de csak akkor, ha az ő elsőbbségüket elismerik”. Ezek után hosszan idéz Herzen olyan részeket, amelyek az ember önfelszabadításáról szólnak, és arról, hogy miként segítette ezt elő a franciák önmagában kárhoztatandó itáliai háborúja. És a hosszú idézetek után mintha kifulladna az ismertető, amikor már csak azt tudja hangsúlyozni, hogy e mű nem bevezetés, hanem befejezés, epilógus.¹⁰³⁰

Azt mondhatnók, Herzen felismerte Michelet művében a transzkulturális mozzanatot. Azt, hogy a nemzeti kultúrák összjátékának eredményeként valami új minőség születhet. 1846-ban Michelet maga ki is fejtette, hogy a nemzeti ellenérzések csökkennek, a testvériség gondolat teret hódít, a nemzeti érdekek összemosódnak, a nemzetek „lemásolták egymás divatjait, egymás irodalmait”. Igaz, valójában csak „a különböző belső nemzetiségek” tűnnek el, olvadnak fel „az őket tartalmazó nagy nemzetiségben”: egyrészt a francia tartományok, másrészt Skócia és Wells. „Franciaország éppen akkor adta legmagasabb és legeredetibb kinyilatkoztatását, amikor felszívta a divergens Franciaországokat. Önmagára talált, és meghirdetvén a világ jövő közjogát, sokkal jobban kitűnt, mint valaha.” Angliát az ipara tette jellegzetessé, Németország Goethében, Schellingben, Beethovenben fedezte fel önmagát. A nemzetiségek személyiséggé válnak. Történelem és természet ellen szól a nemzetiségek elhalásának vélelme. „Isten leghathatósabb eszköze a megkülönböztető eredetiség kialakítására és fokozására nem más, mint a világ megtartása harmonikus megosztottságban nagy és szép rendszerekre, melyeket nemzeteknek hívunk, melyek mindegyike – az embernek külön tevékenységi teret nyitva – élő nevelés.” A világrend tehát a nemzetek harmóniájára épül. „Semmi sem vész el, ebben biztos vagyok, sem az ember, sem a nép lelke; nagyon jó kezekben vagyunk.” És: „Kétségtelen, minden nagy nép fontos eszmét képvisel az emberi nem számára.”¹⁰³¹ Jellemző viszont, hogy Lucien Febvre éppen erről a mozzanatról feledkezett meg, amíg a romantikus nacionalizmusok transzkulturális harmóniáját nem fedezte fel Michelet művében. Került mindent, ami a pax germanica számára aktualizálható lehetett, hiszen a náci propaganda a fajelméletet a romantikus nacionalizmussal úgy kapcsolta össze, hogy közben Európa egységét hirdette. Michelet reneszánszát állította előtérbe. Érzelmi és szellemi megújulását. „Mint kimutattam, ha Michelet 1840 táján, Collège kurzusa igényeinek kielégítésére új történelmi jelenséget tárt fel, amelyet reneszánsznak nevezett, ezt mindenekelőtt személyes megfontolásokból tette. Azért, mert teljes lényéből megújulásra vágyott, tisztaságra, eszményre, világosságra. Teljes történész lényéből. Egész érző emberi lényéből. De meg kell mondjam: állampolgár lényéből is.” A polgári középszerűség ellen.¹⁰³² Az 1850-es években a bonapartista diktatúrával szemben.

Lucien Febvre-t az alkotás és a belső megújulás dinamikája érdekelte. Michelet romantikájának jellemzésére nem a kortárs barátot, Victor Hugót idézte, aki szerint a romantika: liberalizmus az irodalomban. Az énkultuszt állította előtérbe, gondosan nem említve, hogy – a francia jobboldal egyik prófétája – Maurice Barrès ilyen címmel: Le culte du moi, könyvet is írt. Stendhal kifejezésével: az egotizmussal élt. Így jellemezte ezt a lelkiállapotot az egoizmussal szemben: „Jean-Jacques Rousseau Vallomásaival éppen az egoisták zárt, elszigetelt és önmagára hajló világát nyitotta meg, zúzta szét és szabadította fel. Kétségtelen, hogy az egotista maga is belső lényét, Énjét teljes univerzummá teszi, mással összehasonlíthatatlan világgá, amelyet féltékenyen óv; de ő leírja ezt a világot; felfedi mások előtt, hogy felfedje magának; ismerteti másokkal, közrebocsátja. És nemsokára az a titkos, gyakran zavaros vágya támad, hogy felebarátját önmagában lelje fel, megossza vele legmélyebb és önmagának sem megvallott érzelmeit. Titkos vágy, titkos remény: úgy szeressék őt mások, amilyen mértékben belőle fellelnek valamit önmagukból. Ezzel gazdagítja őket tisztánlátásával, pszichológiai és erkölcsi merészségével. Ez vezeti őt, hogy feltárja nekik azt, ami benne tovább aludt volna. Bizalmas közléseivel az egotista visszhangokat akar kiváltani maga körül, melyek érzelmi remegést váltanak ki és hullámverésszerűen terjednek. Követelménye kettős: átadja magát másoknak, és azt akarja, hogy mások magukat adják át neki.”¹⁰³³

Lucien Febvre Rousseau hatását látta döntőnek Michelet énkultuszában. Ennek érlelődéséhez kétségtelenül hozzájárultak az ermenonville-i remete vallomásai. Bár egyben fékezhette is a rousseau-i hatás Michelet önkultuszának érlelődését, ha arra gondolunk, hogy megkeresztelkedésében az Émile hőse és szerzője, Rousseau visszatérése a protestantizmushoz is szerepet játszott. Hiszen akkor határozta el magát a keresztség felvételére a történész, amikor azt olvasta az említett műben: „Vedd fel atyáid vallását, és ne hagyd el többé.”¹⁰³⁴ Vallásos oktatásban sem részesült Michelet, sőt többet hallott gyermekkorában Jupiterről, mint Istenről.¹⁰³⁵ És utólag, 1846-ból visszatekintve, gyermekkori – és a romantikusok kedvenc – olvasmánya: az Imitatio Christi hatását tartotta meghatározónak, ez fedte fel neki „a haláltól való megszabadulást, a másvilágot, a reményt”.¹⁰³⁶ De ekkor már saját magánvallását alakította ki a hivatalos egyház tanítása ellenében. Lucien Febvre ki is mutatja, hogy a Reneszánsz Michelet-je miként írta át Franciaország történetének középkori köteteit, gondosan kiiktatva azokat a részeket, amelyekben a kereszténységet, az egyházat dicsőítette, sőt olykor még Jézus Krisztus nevét is elhagyta.

Michelet reneszánsza akkor született meg, amikor VIII. Károly francia király 1494-ben elfoglalta Rómát. „Itália felfedezése sokkal nagyobb hatást gyakorolt a XVI. századra, mint Amerikáé.”¹⁰³⁷ Franciaország az olasz kultúra átvételével és az olasz világ bűneinek elutasításával újjászületett és vele Európa. Mert Róma Szodoma volt, a hazugságok hazugsága – hangsúlyozza Michelet, aki szerint Rabelais találta meg ennek megfelelő jellemzését: Antiphysis, azaz természetellenesség. A vele szembeni reakció jelölte a helyes utat: a józan ész szavát és a visszatérést a természethez. Ugyanakkor a misztikusok az őskereszténységhez akartak megtérni. „E napon két elektromos áramlat kezdte átjárni a világot: a reneszánsz és a reformáció. Az egyik Rabelais, Voltaire révén, a jog forradalmával, a politikai forradalommal elszakad a kereszténységtől. A másik ahhoz akar közeledni Luther és Kálvin, a puritánok, a metodisták révén. Látszólag összefonódó mozgalmak, gyakran ellentétesek. Összjátékuk, szövetkezésük, vitáik a történelem intim titkát alkotják, a középkor elleni harcuk áll előtérben, a felszínen.”¹⁰³⁸ A tét: az ember felszabadítása.

A transzkulturalitás valóságából nem a harmóniát látta meg Lucien Febvre, hanem a konfliktust. „Gondolkodjunk el az összeütközés témáján, a két civilizáció: a francia és az olasz összeütközésén, amelyek nem egyidősök – és amire Michelet, lényegében, visszavezeti a reneszánszt.” Michelet egyéb­ként nem használta az összeütközés (choc) kifejezést. Ez Lucien Febvre korának valósága. Nem is tagadta: „Michelet, anélkül hogy hangsúlyozta és kifejtette volna, nagy törvényt ragadott meg. A Történelem egyik leg­kérlelhetetlenebb törvényét.” Mert: „Egyazon adott időben Európa országai még nem jutottak el ugyanarra a civilizációs fokra, még akkor sem, ha a kölcsönzések fejlett játéka nyomán ugyanazt a technikai felszerelést szer­zik be, ha mind ismerik a sürgönyt és a telefont, a rádiót, a mozit, a vasutat, az autót, az írógépet és a gépfegyvert, a szedőgépet és tankot, közben azonban még nem szerezték meg ugyanazt a politikai, filozófiai, vallási vagy erkölcsi tapasztalatot; múltjuk revánst vesz, és érezteti hatását, egyik ország már egy évszázada átesett a diktatúra tapasztalatán, elvetette azt, miután kimerítette, amit adhatott, a másik viszont még nem, most szerzi meg, amikor a diktatúra korunk valamennyi hatalmas eszközével élhet, mint a rádió, a telefon, a repülő, a statisztika, a közigazgatás és a közoktatás – mindazzal, ami segít, hogy az embereket megfogja, felügyelje, uralja és birtokolja; egyik ország már egy évszázada használta a faj fogalmát, de már egy százada elvetette, kimerítette, amit az adhatott, míg a másik még nem szerezte meg ezt a tapasztalatot, ennél időzik, hisz benne; egyik ország már két-három évszázada lecsillapította az erőszakos területszerzések iránti szomját, és most, e tapasztalatok birtokában, cselekvésének irányát nem azon dicsőség talmi fényei vezetik, mely dicsőségnek a kétes jellegét kétszer-háromszor megtapasztalhatta, míg más országok még nem elégítették ki brutális terjeszkedési igényeiket, hisznek a háborúban, élnek vele, de olyan korban, amelyben a hadviselés és rendelkezésre álló eszközeik mások, mint hajdan; viszont olyan eszmékkel viselik a háborút, amelyek archaikus és elavult, modern és új eszmék meglepő keverékét alkotják; egyszóval: a civilizáció nem folyamatosan fejlődik, hanem szakaszosan, összeütközések, szakítások, hirtelen ugrások révén; és még egy szót, ha úgy tetszik: az 1943 i európai civilizáció felszereltsége 1943-i, de ami az eszméket illeti, 1943 i vagy 1900-i vagy 1870-i vagy 1815-i, íme: a dráma. Íme a rossz eredete: origo mali.”¹⁰³⁹ A kor lelke vagy a hallgatóság beszélt Lucien Febvre-ből, aki Dürer Melancoliája kapcsán még így fakadt ki: „A jelen rossz, de a jövő még rosszabb.” Az okot azonban a franciákban is látta, akikhez szólt: „Évtizedek óta különös romboló vállalkozáshoz segédkezünk, általában leromboljuk a XIX. század minden dicsőségét és különösképpen Michelet-ét.”¹⁰⁴⁰

Eckhardt Sándor is némileg ezt tette, bár szabadkozva és mentséget keresve, ugyanakkor némi lelkiismeretfurdalással. Mert 1927-i Michelet-tanulmányának végéhez az összképet némileg módosító jegyzetet fűzött: „Más alkalommal a nagy romantikus történész Magyarország történeti küldetésével kapcsolatban több intuícióról tett tanúságot. Amikor Chassin magyar irodalommal és történelemmel foglalkozó munkálatait érdeklődéssel követte, világosan érzékeltette rokonszenvét ezen ország iránt: »Örömmel látom, hogy a lelkes és tehetséges francia, Chassin úgy kitűnt e tanulmányok terén (Hunyadi). Bárcsak leróná lelki tartozásunkat e hősi népnek, aki tetteivel, szenvedéseivel, erős hangjával felemel minket és nagyobbá tesz.«” (Franciaország története a XVI. században. Előszó.)¹⁰⁴¹

Csakhogy ez a hivatkozás félrevezető. Michelet Franciaország története. Reformáció című kötetének nem előszavában, hanem magyarázó jegyzeteiben nyilatkozott meg: „Magyarország koronája a hősök szent koronája, Európa palládiuma. Ennek a történelemnek az egysége, annak szüksége, hogy központi szálát kövessük Franciaország, Itália és Németország között, kegyetlen áldozatot követel tőlem: semmit sem mondhatok itt Európa hőséről, akinek bevégeztetett és lehanyatlott a XVI. században. E hős a magyar nép. El fogjuk-e örökre napolni azt, amivel a történelem tartozik neki?... A mi Degerandónk halott! pótolhatatlan veszteség. A tudós Teleki most hunyt el. Fessler nagy története fordítóra vár. És közben gyalázatos és hazug kompilációk látnak napvilágot és virulnak mindenfelé. A magyarok válaszra sem méltatják. Ha nyilatkoznak, akkor az egész világhoz szólnak (Az angol Atlas). Örömmel látom, hogy a lelkes és tehetséges francia, Chassin úgy kitűnt e tanulmányok terén (Hunyadi). Bárcsak leróná lelki tartozásunkat e hősi népnek, aki tetteivel, szenvedéseivel, erős hangjával felemel minket és nagyobbá tesz! Szívesen elismerik a bátorságát, de ez a bátorság csak magas erkölcsi szintjének a megnyilatkozása. Abból, amit tesznek és mondanak, mindig az hangzik fel számomra, hogy Sursum corda! Mindaz, ami kicseng 1848-i szavaikból, egyszerűen és tisztán fennkölt. Egyik paraszt, aki katonának állt be, a kérdésre: »Meddig?«, így felelt: »A győzelemig!« Egy gyerek, aki szintén katonának jelentkezett, amikor azt mondták neki: »De hát te még kicsi vagy«, így vágott vissza: »Megnövök az ellenség előtt.« Ami a legjobban meglep e nép esetében, az a teljes hallgatása. Hagyja, hogy a tudatlan lapok egyre csak azt fújják, hogy a magyar forradalom arisztokratikus volt. Ez bizonyos értelemben igaz. Az egész nemzet a hősiesség és a méltóság arisztokráciája. Ötmillió lovag. És nincs paraszt, ki magát az ország első méltóságánál alább becsülné. Kitűnik ez abból a számos – harcias vagy szatirikus – dalból is, amelyet 1848 ihletett, és főleg a legnagyobb költő, Petőfi, a pesti hentes művéből.”¹⁰⁴²

Ne azon akadjunk fenn, hogy Petőfi Sándor apját kocsmárosként tartják számon. Hanem azon tűnődjünk el, az európai tekintélyek közül ki nyilatkozott ilyen odaadó lelkesedéssel a magyar történelemről. Alighanem senki. Mert Michelet-t is némi lelkiismeretfurdalás vezette, amint ezt jelezte is. Úgy érezte, indokolatlanul kevés teret szentelt a magyar történelemnek, hiszen egyrészt nem illeszkedett az európai fejlődés fő vonalába. Másrészt koncepcionális okokból hanyagolta el Magyarországot. De ezt sem olyan egyszerűen tette, mint Eckhardt Sándor 1927-i tanulmánya sejtette. A bank elleni reakció. Albert Dürer. Melankólia című fejezetben például így írt:

„Németország, Magyarország, Csehország, Spanyolország, eme oly különböző nemzetek, egymástól erkölcseikben, nyelvükben és szellemükben oly távol, éppen most kerültek egyszerre hálóba, egyazon bank és diplomáciai művelet áldozataiként.

»Győzelem ez – mondják –, egy nagy és békés hatalom győzelme a régi nemzetek vad heroizmusa fölött, a béke győzelme a háború fölött.« Ne felejtsük, hogy a békének ez a műve kétszáz éves (1515–1715) háborút hozott. Nem, annak nem örülhet a világ, hogy őt magát elsinkófálták, hogy egy intrikus nő [Medici Katalin] eme augsburgi publicanusszal [mármint a Fugger-dinasztia fejével] eltöri Hunyadi és Cid kardját, lerombolja, ami Husz János után maradt, és a nagy Németországra, amelyet mélyen megtermékenyített a fennkölt és misztikus gondolat, hidegen kiveti [mint a hálót] a pénzesládát, a pénztárat és a pultot, amelynél a krupié fog ülni, mint hívják: a Bürokrácia.

Hogyan viselték sorsukat az eladott nemzetek?

Csehország, amelyet nővére, Lengyelország szolgáltatott ki, a katolikus az eretneket szolgáltatta ki, Csehország, miután elvérzett, zokszó nélkül fogadta azt a lapátnyi földet, mely örökre eltemette.

Magyarország, mint élt, úgy ment a halálba a török hadak ellen, saját gyilkosait megvédve.

Spanyolország sebzett bikaként, mely önmagát sebzi meg szarvaival, tombol, ki ellen? önmaga ellen. A flamandoktól meglopatva, önmagát lopta meg, a flamandoktól elszegényítve, koldusnak adja magát, miközben tönkretette a mórokat. Ugyanakkor lojális maradt, és kalaplevéve hunyt ki a flamand dinasztia előtt.

E két hős, Európa két szélén, a magyar és a spanyol, alig voltak sorsuk tudatában.

A kor öntudata Németországban élt. Ez hozzánk és Olaszországhoz képest viszonylag fiatal és friss nemzet.”¹⁰⁴³

A kor öntudata Michelet szerint a reformáció, amely az emberi szabadság kiteljesítésének fontos szakasza. Szolimán azáltal, hogy V. Károlyt szorongatta, Magyarország elfoglalásával is, a reformációt mentette meg – Michelet szerint. És a Michelet-romboló jobboldali Pierre Lasserre-nek, ha másban nem is, abban némileg igaza volt: „számára a reformáció volt a haza”.¹⁰⁴⁴

Lehet-e mindennek más tanulsága, mint az a közhely: az értelmezések inkább az értelmezőről, mintsem az értelmezettről szólnak? Konkrét tanulság az, hogy a neheztelés az az érzelem, mely a legmesszebb visz a mű üzenetének pozitív befogadásától. Eckhardt Sándor Michelet-ellenes kifakadása a trianoni trauma torzító hatására példa. Ugyanakkor további munkássága annak legteljesebb meghaladása.